Mikor elmentél, hajnal volt.

A fák még aranyködben fáztak,

s a fűszálak könnyű harmatban áztak,

és álmosan hunyorgott a kis sarki bolt.

Épp csak felkelt a napkorong,

s a fáradt városon végigsöpört,

én éreztem: lelkem szilánkokra tört,

s elmém valahol messze bolyong.

Mintha erdőben járnék, ősi fák alatt.

Puhán süppedne az avar,

a falevelek közé könnyű szél kavar,

s a fájdalomból semmi nem maradt.

Gyönyörű szarvas léptet át a tisztáson,

hatalmas, fehér, szeme sötétkék.

Lassan múlt a délután, és Sýmur még mindig az étterem ebédlőjében ült, kissé megkésett ebédje előtt. Étvágytalanul pöckölgette ide a krumpli darabokat a tányérjában, újra és újra kortyolva egy nagyot a tányér mellett álló rőtvörös kávébörgéből. Borzalmas volt.

Miután előző nap megérkezett és sikerült fizikailag rendbe tenni magát (ergo: vett egy extra-forró zuhanyt és száraz ruhát húzott), megpróbált eljutni egy könyvtárig a városban. Pár perc elmúltával feladta a meddő kísérletet: az érkeztekor még csak zuhogó eső akkorra már tényleg özönvízzé dagadt, ami már a közlekedést is komolyan befolyásolja.

Az élet egy nagy színdarab - nem látod?

Mindenki játszik egy színpadon.

A sors tolla vezeti léptünket

S mi megyünk utána büszkén, vakon.

De ha egyszer megunod a leosztást:

hogy kis szereplő vagy csupán,

Adok egy tanácsot: nem kell mindig

Megállni a hatalmasok után.

S tollat ragadhatsz te is,

hogy az utánad jövőket megtanítsd

S hogy az egész, nagy darabot

Pár sorral te is gazdagítsd.

Megj.: 12 nincs meg maradék nélkül a 46-ban.

Néha csak úgy rám tör az őszinteségi roham. Ilyenkor égő vágyam támad, hogy valakivel, akárkivel megosszak valamit az életemből, még ha az egy apró, érdektelen dolog. Pedig alapvetően nem szeretek magamról beszélni. Az életemet elfogultan sem nevezném diadalmenetnek, nem is érzek kedvet hozzá, hogy dicsekedjek vele, hogy élek, minek élek. Számomra - ez egyébként mások életére is igaz - sokkal fontosabbak az apró események, a kis lényegtelen dolgok, amik - ha jól ismerem az embert - egy idő után kerek egésszé állnak össze, elég élesen körülrajzolva az illető személyiségét.

Furcsán jó érzés visszanézni, nosztalgiázni... bármennyi idős is az ember. Lehet tíz, vagy tizennyolc, vagy hatvankettő, de mindig van mire emlékezni, mindig gondolhatja azt, hogy nőtt, érett valamennyit és teljesen más szemszögből látja a múltat.

Sýmur lekoppantotta az egyszerű, mintátlan üvegpoharat a karcos asztallapra. Kissé közelebb húzta a székét, és összeráncolt szemöldökkel meredt a laptop poros monitorára. A pultnál nagyot sivított a kávéfőző, Sýmur kissé összezavartan felpillantott.

Tegnap meghaltam. Nagy pech, mi? Ha jobban utánagondolok, tulajdonképpen csalódott vagyok. Tizennyolc év, ennyit szánt nekem a sors? Hát hol az igazság? Bűnözők, diktátorok tapossák nyolcvanikszedik éveiket, én meg senkinek sem vétettem, és láthatod: ennyi volt.

Halálom oka mondható kissé komikusnak is, nekem azonban mindenképp tragikus. A neve: Egy Tégla. Pontosan, egy tégla, a derült égből. Bumm. A fejem szét, én a földre, a tégla széttört (ennyi elégtételem legalább van).

Ésszel próbálsz érvelni
Neki aztán mindegy.
Az álma torz, jövőképe
méginkább: mint egy
elzárt ország, önmagának,
él a saját kultúrának,
s szerinte nem kell ide más,
csak egy kis szent kurucos agymosás.
Tátott szájjal üvölti: éljen a haza!
Sosem érdekli másnak az igaza.
Öt-hat mondat: ennyi szókinccsel
Milliókat nyugodtan meglincsel.
Gyarmatország! Multik, haza!
Ez a baj, a sok-sok laza
erkölcs, csúf világ, gonosz éra,
Jobb, ha az ember visszatér a 
középkorba: fölény s erő
mutatta meg, ki a nyerő.

Sötét van. Sebes léptekkel megyek az utcán. Tudom, sietnem kell, hisz úti célom még mesze van. A lépteim hangosan koppannak, párhuzamosan annak a másiknak a lépteivel. Még jobban rákapcsolok, hiába: hű követőm ezúttal is a nyomomban van.

A város hatalmas. Óriási, nyüzsgő metropolisz, órák kérdése, míg kijutok belőle. Éjszaka van, és a belvárost kivéve mindenhol megállt az élet. Halálos csend. Sötét. Léptek zaja.

Hirtelen ötlettől vezérelve megállok.

- Kedves utasaink! Üdvözöljük önöket a Szabolcs Volán Zrt. ötös számú autóbuszjáratán, kellemes utazást kívánunk! A Szalag utca következik.

- Elnézést, kisdrágám, szabad ez a hely?

- Hogyne, tessék.

- Elképesztő mennyien vannak! Nem is emlékszem, mikor volt így tele utoljára a busz. Már a végállomásnál is majdnem tele minden hely! Alig jutottam ide, nem szeretek ezekre a magas ülésekre ülni, tudod. Meg a menetiránynak háttal se. Azt egye meg a fene, aki kitalálta azt!

Ez itt Texas közepe. A hosszú síkság, mint szőnyeg nyúlik a végtelenségbe, a horizontig, egyetlen kiemelkedés vagy domb nélkül. És szárazság van. Ha az ember idekeveredik, hát akkor már a Szaharába is mehetne, alig van különbség. Igaz, néhol sikerült megvetnie a lábát néhány aszálytűrő, csenevész bokornak, de ezek szinte látványosságszámba mennek a hatalmas platón. Mint egy szürke, borzasztó kocka, áll a semmi közepén egy börtön. A távolba, többtíz kilométerre, csak egy szögesdróttal védett autópálya-kijárat jelzi a helyét.