Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:


Ez itt Texas közepe. A hosszú síkság, mint szőnyeg nyúlik a végtelenségbe, a horizontig, egyetlen kiemelkedés vagy domb nélkül. És szárazság van. Ha az ember idekeveredik, hát akkor már a Szaharába is mehetne, alig van különbség. Igaz, néhol sikerült megvetnie a lábát néhány aszálytűrő, csenevész bokornak, de ezek szinte látványosságszámba mennek a hatalmas platón. Mint egy szürke, borzasztó kocka, áll a semmi közepén egy börtön. A távolba, többtíz kilométerre, csak egy szögesdróttal védett autópálya-kijárat jelzi a helyét. A kijárat eleje nem mutat semmi különöset: kétsávos aszfaltút. De kicsit később eltűnnek a sávok. Az aszfalt megtöredezik, poros földútba megy át. Aztán csak keréknyomok.

  A börtön - állítólag - az Egyesült Államok legelfajzottabb, legmegátalkodottabb fiatalkorúinak tárháza. Ez dől az újságokból, ezt ordítja a tévé, ezt szajkózzák a politikusok, erről pletykálkodnak az emberek, ettől félnek a gyerekek, ezzel fenyegetőznek a felnőttek, ezt emlegetik az iskolákban, mint elrettentő példát. Szóval: sikerült ismét egy alapos társadalmi fejmosásba belekényszeríteni a társadalmat. Természetesen semmilyen elfajzott, erkölcsvesztett fiatalságról nincs szó. Ide zsuppolták azokat a huszonegy évüket még be nem töltötteket, akik ellen nem találtak perdöntő bizonyítékot, de valaki vagy valakik addig és annyit fizettek, míg végül elérték, hogy az adott személy itt kössön ki. Ronda és igazságtalan módja volt így megszabadulni valakitől - és mégis sokan éltek vele. Meg nem nevezett források szerint J. R. úr, new yorki bankár küldte ide deviáns, tizenhat éves fiát, mert többször is szégyent hozott a családra. P. McG. asszony nem bírta elviselni, hogy egyszem magzata tizenhét éves korában bevallotta homoszexiualitását, így hát megrendezett tárgyalással, koholt váddal ideküldte. Az előkelő Z. család tizenkilenc éves lánya teherbeesett az egyik osztálytársától. Abortuszra küldték, majd a börtönbe, az illető fiúval együtt - folytassák csak tovább az erkölcstelen életüket, de ne szüleik keserűségére. A tiszteletreméltó W. P. úr sem bírta tovább elviselni húszéves fia lázongásait - zsupsz a börtön! Persze, mint azt sejteni lehet, a börtön - mivoltából kifolyólag - nem volt egy haláltanya, bűnbandák szövevényes otthona, a rettegés felső-, sőt, túlzófoka. Az itt élők megbékéltek sorsukkal - a legtöbben nem is bánták, hogy nem látják többé  a zsarnoki szülőket és az őket rossz szemmel méregető famíliát. A beutaló ugyanis csak a huszonegyedik születésnapjukig szólt. Utána - a család nagylelkű beavatkozásának köszönhetően - munkát kapnak valamilyen közepesen jó munkahelyen és mehetnek Isten hírével egy nagyváros mélyére. Hogy mit kezdenek magukkal, csak ők tudják. Igazából sokuknak ez volt a megváltás korábbi életükből. De egy nap ez megváltozott.


*


  A tizennyolc éves Zack Overson egy szál alsónadrágban állt a folyosón (persze Calvin Klein), "cellája" (értsd: szobája) előtt. Bal kezének ujjai közt megkezdett cigarettát forgatott, elmélázva nézve a lassan, lustán felszálló, gomolygó, kékes füstöt. Élvezte az életet. Élvezte, hogy itt nem kell másnak lennie (mint otthon). Élvezte, hogy bomlanak utána a csajok. És élvezte, hogy válogathat közülük. Lassan a folyosó korlátjához sétált, és lenézett a kér emeletnyi mélységbe. Az udvaron csak páran sétálgattak, vagy üldögéltek a fal melletti padokon, a perzselő nap elől árnyékba húzódva. Zack szívott egyet a cigijéből, kiélvezte az aromáját, majd az orrán fújta ki. Imádta. És nem érdekelte, hogy belehalhat.

  - Hé, Overson! - kiáltott rá valaki a folyosó végén. Lustán arra fordította fejét, miközben vállig érő, göndör, világosbarna haját ujjaival lazán hátrafésülte (a cigi felemelése után egyik kedvenc mozdulata volt ez). Szemügyre vette a kiabálót. Az egyik "börtönőr" volt az, Aaron Smith, harmincéves, csúnyaarcú agglegény, kedves jellemmel. Most azonban kissé neheztelő arcot vágott.

  - Nna? - kérdezte Zack, ami ennyit tett: tessék.

 - Jó lenne, ha magadra vennél valami ruhát. Nem a strandon vagy. Zack elvigyorodott, egy csábosnak szánt pillantást vetett Aaronra, miközben újabb slukkot szívott.

 - Csak nem megkívántál? - kérdezte csúfondárosan, végigsimítva izmos felsőtestén. Aaron szeme összeszűkült, de nem nyitott vitát, csak sarkon fordult és elment. Zack jóízűt nevetett, majd visszament "cellájába". Felvett egy világoskék farmer térdnadrágot, és egy egyszerű, fehér, ujjatlan pólót. Hadd bámulják a csajok a bicepszét. Egy kis idő múlva el is felejtette az Aaronnal való szóváltást, nem is sejtve, milyen indokok álltak mögötte.

  Az udvaron kis válogatás után az egyedül ücsörgő Alan Rosenbaum mellé tette le magát. Kedvelte Alant, valahogy kevésbé volt elszállva, mint akár ő, akár a többi "börtöntöltelék". Nem sokat beszélt a múltjáról - ebben párját ritkította - de mindent tudott, ami a börtön területén zajlott, hasznos információforrás volt.

  - Mi a helyzet, Al? - kérdezte barátságosan, miközben fél szemmel a szembeni padon ülő Amanda Lee-t figyelte, aki most elkapta róla tekintetét, és összevihogott Alma Rodriguezzel, hivatalos legjobb barátnőkével.

  - Semmi jó - mondta Alan egyszerűen. - Legalábbis nem hiszem. Új igazgatót kapunk.

  Zack felkapta a fejét.

  - Hogy-hogy? Az öreg Nicklesson papa rendes arc volt. Mindig félrenézett, mikor  Aaron cigit vagy óvszert adott. Miért küldték el? Nem tök mindegy, hogy ki őrködik felettünk?

  Alan vállat vont.

  - Nem tudom. De a pasi - merthogy az - állítólag egy vadállat. Na majd kiderül.


*


  Owen Ackleroy, a negyvenes éveiben járó, meglehetősen dörzsölt férfi nem volt boldog. Nagyon-nagyon nem volt boldog. Nem értette, miért helyezik át. Úgy érezte, tökéletes pozícióban volt az egyik san franciscoi fegyház igazgatójaként. Rendet tartott - ejha, de még milyet! - és ráadásul veszélytelenül hódolhatott kedvenc hobbijának.

 Owen Ackleroynak felesége volt, három gyereke, de mégis sok időt töltött munkaideje lejárta után a Phürge Phalloszok nevű meleg bár alatt meghúzódó kazamatákban. Pontos adatok nincsenek róla, hogy mik is történnek a pincehelyiségekben, de a rossz nyelvek szerint olyan dolgok, amik láttán nem egy, cseppet sem konzervatív ember is alaposan megbotránkozva. Gyanúsan sokszor szerepel a pletykákban a kaloda, a korbács szó, mindenféle kínzóeszközök - sejthető, hogy mik. De pontosat senki nem tudott mondani - és érthető módon senki nem mert. Aznap Owen sokáig böngészte a fiatalok börtönének aktáit. Nézegette a képeket, egy-kettőn megakadt a szeme. Megnyugodott: lesz mivel eltöltenie az idejét.


*


  Zack Overson a szobájában ült barátjával, Alan Rosenbaummal. Már semmi sem volt a régi. A régi megszokott őrök eltűntek, az emberek a szobájukba húzódtak, Zack sem bújt be egy csaj ágyába se már egy hónapja. Nemi életet azóta jobbára a jobb kezével élt. Néha a ballal. És félt. Igen, a rettenthetetlen, a nagymenő, a vagány Zack félt. Félt, ahogy minden fiú tette ezt a börtön területén. A pletykák elég megalapozottnak tűntek.

 - Szerinted ki következik ma este? - kérdezte csendesen. Alan vállat vont, megpróbálta elfojtani keze remegését, de nem sikerült. Megint eljött a péntek, a retteget nap, amikor valaki azt kívánja, bár meg sem született volna. Vagy ha már igen, akkor engedelmeskedett volna szüleinek, titkolta volna életét, és ne kéne átélnie azt, amit.

 És akkor megszólalt a gong. Sorakozó. A két srác fehér arccal nézett egymásra. Mindketten felálltak a maguk ágyáról. Alan mély levegőt vett.

  - Nyugi - mondta. - Kihúzzuk. Sokan vagyunk. Nem lesz baj.

  Kiléptek a folyosóra és lementek a lépcsőn. Minden fordulónál egyre gyorsabban vert a szívük, minden fordulónál egyre nagyobb amplitúdóval remegett a kezük, minden fordulónál érezték, hogy a félelem egyre fentebb kúszik a torkukban. Odalenn már állt a sor. Lassan beálltak a helyükre. Mindenki félt. Szinte úszott a rettegés a levegőben. Pár hely üres volt. Ők nem bírtak lábra állni. Tudták, semmi ceremónia, semmi teátrálisság, semmi. Csak egy név. Egy ítélet. Egy elítélt. És egy büntetés.

  A már jól ismert Aaron Smith kiállt a szemközti folyosóra, az első emeleten. Alig lehetett ráismerni. A kedves Aaron Smith, aki cigit, drogot, óvszert adott a tiniknek, akivel barátkozni lehetett, nem volt sehol. Egy tetőtől talpig fegyverbe öltözött, mogorva, bár kissé sajnálkozó arcot vágott. Most ott állt, és egy pillanatig csendbe borult az épület, minden lélegzet megakadt, szinte megállt az idő.

  - Alan Rosenbaum - mondta Aaron röviden, majd eltűnt. Mintha elpattant volna egy húr. Zack érezte, hogy a mellette álló szinte megdermed álltában. Nem nézett rá, kezét a kezébe csúsztatta és remegve megszorította. Zack szótlanul meredt előre. A szemközti bejáratnál két talpig marcona fegyőr jelent meg. Alan lassan elengedte Zack kezét és elindult feléjük. Minek késleltetni azt, ami úgyis bekövetkezik?


*


  Zack egész éjszaka nem aludt. Testét jeges veríték verte ki, remegve feküdt az ágyon, álmatlanul forgolódott. Tudta, nem hallhatja, de mégis hallotta a távolból Alan segélykérő kiáltásait, fájdalomsikolyait, hörgéseit, mikor fojtogatják és nem jut elég levegőhöz. Némán kapkodott levegő után és majdnem ugyanazokat a kínokat élte át, mint haverja. Aztán lassan eljött a reggel. Kilépett a folyosóra, még mindig remegve. Elgondolkozott, hogy mi lesz vele, ha Alan meghal. Ackleroy sikeres tevékenységének köszönhetően csaknem mindenkivel megszakadt a kapcsolata. Alan volt az egyetlen, akivel maradt a jó viszony, a létszám emelésével egy szobába költöztek.

  Némán meredt a félhomályba burkolózó udvarra. Gyerünk, gondolta. Gyerünk már. Meg kell jönnie. Csaknem félórán keresztül állt odakint, a hűvös homályban. Fázott, de nem érdekelte. Már semmi sem érdekelte.

Végül, félóra elteltével megjelent egy lassú, reszketeg árnyék tűnt fel a szemközti bejáratnál. Zack előrehajolt, remegő keze a korlátra feszült. Imádkozott, hogy Alan legyen az. Soha, egész életében egy percig sem hitt Istenben, de most mégis úgy imádkozott, hogy még XVI. Benedeknek és kisebbségi komplexusa támadt volna. Ő volt. Imbolyogva sántikált ki a kapu alól. De Zack már nem volt ott. A lépcsőházban száguldott le, hármasával véve a lépcsőfokokat. Akkor ért a lépcső aljára, mikor Alan az udvar közepére. Egy pillanatra mindketten megálltak, egymás szemébe néztek.

  - Zack - suttogta Alan, majd összeesett az udvar közepén.

 Az út a lépcsőn borzalmas volt. Zack nem akarta, nem bírta megnézni Alan összevert testét. Nem érezte magát fáradtnak. Csak elkeseredettnek. Közben

  Alan magához tért.

  - Zack - nyögte.

  - Ne beszélj - mondta Zack halk hangon, és azon gondolkozott, mennyire lenne szentimentális, ha elbőgné magát.

  - Fáj...

  - Nyugi. Tudom. - Egy könnycsepp. Dühösen összehúzta a szemét. Nem lesz gyenge. Letette az ágyára. Lassan lehúzta róla a szakadt, véres pólót. Alan felszisszent. Majd Zack is. Alan hasán véres csíkok húzódtak: korbácsütések nyomai. Egy két seb fel volt szaggatva, sejtetve, hogy pár ütés szöges korbácsból származott. A nyakán bekékült-belilult fojtogatás nyomok fénylettek. Az arca alig látszott ki a zúzódások alól. Zack tehetetlen volt. Jobb híján darabokra szaggatta a az egyik lepedőt és elkezdte bekötözni a sebeket. Amikor a hátára fordította Alant, csaknem elájult. Egy merő seb volt. Visszatartotta a levegőt. Csak kötözött és bízott. Gépesítette magát. Vagy mégsem? Még egy könnycsepp. Nem próbálta visszatartani. Jött a többi is. Mire a nap teljesen felkelt, elfogytak a könnyei és Alan életereje is. Némán ült a holttest mellett. Nem tudott mit mondani.

Címkék:

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Régebbi bejegyzések

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu