Tegnap meghaltam. Nagy pech, mi? Ha jobban utánagondolok, tulajdonképpen csalódott vagyok. Tizennyolc év, ennyit szánt nekem a sors? Hát hol az igazság? Bűnözők, diktátorok tapossák nyolcvanikszedik éveiket, én meg senkinek sem vétettem, és láthatod: ennyi volt.

Halálom oka mondható kissé komikusnak is, nekem azonban mindenképp tragikus. A neve: Egy Tégla. Pontosan, egy tégla, a derült égből. Bumm. A fejem szét, én a földre, a tégla széttört (ennyi elégtételem legalább van).

Ésszel próbálsz érvelni
Neki aztán mindegy.
Az álma torz, jövőképe
méginkább: mint egy
elzárt ország, önmagának,
él a saját kultúrának,
s szerinte nem kell ide más,
csak egy kis szent kurucos agymosás.
Tátott szájjal üvölti: éljen a haza!
Sosem érdekli másnak az igaza.
Öt-hat mondat: ennyi szókinccsel
Milliókat nyugodtan meglincsel.
Gyarmatország! Multik, haza!
Ez a baj, a sok-sok laza
erkölcs, csúf világ, gonosz éra,
Jobb, ha az ember visszatér a 
középkorba: fölény s erő
mutatta meg, ki a nyerő.

Sötét van. Sebes léptekkel megyek az utcán. Tudom, sietnem kell, hisz úti célom még mesze van. A lépteim hangosan koppannak, párhuzamosan annak a másiknak a lépteivel. Még jobban rákapcsolok, hiába: hű követőm ezúttal is a nyomomban van.

A város hatalmas. Óriási, nyüzsgő metropolisz, órák kérdése, míg kijutok belőle. Éjszaka van, és a belvárost kivéve mindenhol megállt az élet. Halálos csend. Sötét. Léptek zaja.

Hirtelen ötlettől vezérelve megállok.

- Kedves utasaink! Üdvözöljük önöket a Szabolcs Volán Zrt. ötös számú autóbuszjáratán, kellemes utazást kívánunk! A Szalag utca következik.

- Elnézést, kisdrágám, szabad ez a hely?

- Hogyne, tessék.

- Elképesztő mennyien vannak! Nem is emlékszem, mikor volt így tele utoljára a busz. Már a végállomásnál is majdnem tele minden hely! Alig jutottam ide, nem szeretek ezekre a magas ülésekre ülni, tudod. Meg a menetiránynak háttal se. Azt egye meg a fene, aki kitalálta azt!

Ez itt Texas közepe. A hosszú síkság, mint szőnyeg nyúlik a végtelenségbe, a horizontig, egyetlen kiemelkedés vagy domb nélkül. És szárazság van. Ha az ember idekeveredik, hát akkor már a Szaharába is mehetne, alig van különbség. Igaz, néhol sikerült megvetnie a lábát néhány aszálytűrő, csenevész bokornak, de ezek szinte látványosságszámba mennek a hatalmas platón. Mint egy szürke, borzasztó kocka, áll a semmi közepén egy börtön. A távolba, többtíz kilométerre, csak egy szögesdróttal védett autópálya-kijárat jelzi a helyét.

Erdőben jársz. Látsz: csak fát.

Virágok hordozzák a múlt illatát.

Patak. Keskeny híd, bokor, csenevész - 

Ide csak érzés kell, csak test, nem tudat, nem ész.

Csak érezd. A moha süpped, illata nehéz.

Tétován hajló ágak zöld levele néz.

Égretörő fák, magasak, mint torony.

Elhagyott tisztás, őspagony.

Dús lombok koronája hajol föléd,

érzed, áttöretlen, mindentől megvéd.

Neszek. Állatok. Visszhangzó madárdal,

bánatos, gyászol, kit szeret, hát vele hal.

Gátat vetni bajoknak

Okai az okoknak

Mindegy ki az, ki tenni tud

Mert nem azé, aki fut,

Sem azé, aki harcol,

Falba rémüzenetet karcol,

Egy is tud tenni érte,

Mégha senkisem kérte,

S ő senkit soha nem vert át

Nem okozta senki baját,

Mondhatja: ki lát, ki nem lát,

Egymagam vagyok hát,

De nemet mondok, nemet mondok,

Ugocsa non coronat.