Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

Tegnap meghaltam. Nagy pech, mi? Ha jobban utánagondolok, tulajdonképpen csalódott vagyok. Tizennyolc év, ennyit szánt nekem a sors? Hát hol az igazság? Bűnözők, diktátorok tapossák nyolcvanikszedik éveiket, én meg senkinek sem vétettem, és láthatod: ennyi volt.

Halálom oka mondható kissé komikusnak is, nekem azonban mindenképp tragikus. A neve: Egy Tégla. Pontosan, egy tégla, a derült égből. Bumm. A fejem szét, én a földre, a tégla széttört (ennyi elégtételem legalább van). És - meghaltam. Ha félreteszem a dolog nemmindennapiságát, tulajdonképpen érdekes volt, király feeling.

Az utcán sétáltam, én barom! Mert nem jött a busz. (halálom közvetett okozója: Szabolcs Volán Zrt.) Ahol a Bethlen Gábor út a színházhoz él, két kis utca kanyarodik be, közrefogott teret alkotva. A Bessenyei tér, dicső elmúlásom színtere. Egy építkezés, egy felelőtlen munkás, egy repülő tégla. És - természetesen - egy halott. Én. Furcsa volt. Valahogy elemelkedtem a földtől, felülről láttam a dolgokat. Feküdtem, két hónapja vett Nike cipőmben, farmerban, bőrdzsekiben, legalább jól néztem ki. A hajam sem kócolódott össze, a hátamon feküdtem, a fejem körül hatalmas vértócsa. Kissé bizarr, de érdekes. Nem hallottam, hangokat, csak a villogását láttam a mentőnek. A szemem láttára raktak hullazsákba - engem! Biztosan mondhatom, hogy érzelmileg sokkal jobban viseltem a dolgot, mint bárki más tette volna. A mentőautó végül elment (dolgavégezetlen, senkit nem sikerült megmenteni...) engem meg körülfogott valami furcsa fényesség. Tudtam, ez már a menny, vagy a pokol. Kíváncsi voltam, hova kerülök.

- Helló - mondta egy hang a hátam mögött.

Megfordultam. Az első pillanatban teljesen biztos voltam benne, hogy egy angyal áll mögöttem. Magas lány volt, hosszú, szőke hajjal, szép arccal, modell testalkattal. Kissé kétkedni kezdtem: úgy emlékeztem, hogy a testre simuló bőrnadrág a feszes felsővel talán nem épp a megszokott angyali öltözet.

- Ki vagy? - kérdeztem köszönés helyett. Lehet, hogy kicsit udvariatlan voltam, de talán ennyit még megengedhettem magamnak aznap.

- Az, aki tudja, mit gondolsz most.

- Hát ez baromi érdekes - mondtam félreérthetetlenül bunkó hangon. - Mi ez az egész?

Vállat vont. - Meghaltál.

- Vettem észre - ismertem el éles eszűen. - Nem lehetne valahogy visszacsinálni?

Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Mindenkinek ez az első kérdése - mondta. Lassan közelebb sétált, magas sarkai ütemesen kopogtak. Hogy min, azt nem tudtam, még mindig a semmi közepén lebegtünk. - Nem, nem lehet. Meghaltál. Kész.

- Tök keveset éltem - mondtam panaszos hangon. - Egy vágyamat sem tudtam megvalósítani.

Sajnálkozó arccal bólintott.

- Van ilyen. De mégis mik voltak azok a célok?

- Tessék? - lepődtem meg.

- Jól éltél. Volt barátnőd. Gyakran lefeküdtél vele. Eljártál bulizni, minden péntek este. Rengeteg barátod, haverod volt. Nem ez az az élet, amire minden korodbeli vágyik?

Megráztam a fejem.

- Sok dolog van, ami több ennél. Illetve... most már nincs. Számomra legalábbis nincs.

- Furcsa vagy - mondta az egyszerű tényközlés hangján. - Igaz, még tizennyolcas pasikkal nem volt dolgom.

- Te is halott vagy? - kérdeztem, kicsit talán illetlenül.

- Igen - mondta rövid hallgatás után. - Régóta. Nyolcvanhárom éves voltam.

- Nem nézel ki nyolcvanhárom évesnek.

Elmosolyodott.

- Mindenki abban az alakjában kerül ide, ami a legjobban tetszett neki... vagy tetszett volna. Nézd! - mutatott valahova a hátam mögé. Megfordultam. Egy tükör állt ott, meglehetősen természetellenesnek hatva. Egyszerű, egészalakos tükör, a semmi közepén. Közelebb léptem. A tükörben megjelenő alak én voltam - és mégsem én. Idősebb voltam, kissé magasabb, és (ó, a hiúság!) izmosabb. Ébenfekete hajam félhosszú volt, arcom enyhén borostás, ami meglepően jól állt. Tűnődve néztem saját világoskék szemembe.

- Ilyen lettem volna...

- ...huszonhárom évesen - fejezte be a mondatot a lány (asszony? néni?).

- Mondd - fordítottam hátat a tükörnek, s meredtem dühösen rá. - tovább akarsz kínozni? Ilyen lehettem volna és most meghaltam? És megmutatod? Miért?! Egy csúcspasi vagyok! Kösz, ez aztán felderített. Minden csaj rám mászott volna az egyetemen.

- Majd rád másznak itt - mondta.

- Tessék? Hol itt?

- Ez - mutatott körbe - csak az előszoba, úgymond. Nem itt kell eltöltened a hátralévő (gúnyosan felhorkantottam) napjaidat. Csak előbb meg kellett magyaráznom pár dolgot, hogy felfoghasd, mi történt veled.

- Felfogtam - morogtam. - Egy hülye munkás fejbedobott egy bazinagy téglával, ez történt.

- Ha ez megnyugtat, közlöm, hogy az adott munkás, miután meglátta mit tett, meg is halt egy hirtelen szívrohamban.

- Megérdemelte - dohogtam.

- Igazán? - nézett rám. - Te szeretnél azzal a tudattal meghalni, hogy épp megöltél valakit véletlenül?

Ciccentettem, legyintettem. - Már úgyis mindegy. Legalább visszajárhatok kísérteni? Jól esne.

Felnevetett.

- Nem, nem járhatsz. Hacsak nem hívnak.

- Ahha - dörmögtem. Rövid csend állt be, amit végül ismét én törtem meg. - Akkor igaz volt minden? A mennyről, Istenről, Jézusról, meg az egész vallás?

Újra felnevetett.

- Nem, nem volt igaz. Isten csak egy menő képzeletbeli barát, akit a felnőttek találtak ki maguknak. És ez itt nem a menny. És nem a pokol. Azok nem léteznek. Ahol most vagyunk, ez van Odaát.

- Nagyon izgalmas - mondtam savanyú arccal.

- Mondd, életedben is ennyire érdektelen voltál? - kérdezte kissé ingerülten.

- Nem, de talán könnyít valamit a helyzetemen, hogy meghaltam - vágtam vissza. Bocsánatkérő arccal elhallgatott, így ismét az én feladatom lett a beszéd. - És a családom, a barátaim?

- Eltemetnek, meggyászolnak.

Épp csak gondoltam, milyen jó lenne végre leülni valahova, máris megjelent mögöttem egy széles kanapé. Letettem magam, arcomat a tenyerembe támasztottam.

- Nem akartam, hogy így legyen vége.

Leült mellém. - Persze, hogy nem akartad! Mégis ki akarná? De ez van. Ez lett a sorsod. Hidd el, én sajnállak a legjobban, hogy nem élhetted meg azt, amit én.

- Mit is? - kérdeztem.

Révedező arccal mosolygott.

- A boldog békeidőket, a tizenkilencedik század végén! Aranykor volt! Aztán elvitt a spanyol nátha - fejezte be rezignáltan.

- Vigasztalhatna a tudat, hogy több, mint nyolcvan évet éltél. Kábé ötször annyit, mint én. Apropó, ugye nem zavar, ha tegezlek?

- Nem zavar - mondta. - Jól esik.

Kis csend.

- Hova jutok innen? - kérdeztem végül.

- Egy sokkal szebb helyre, mint ahonnan jöttél. Ez a kárpótlás. Lesznek barátaid, lesznek, akik szeretnek. Lehetsz szerelmes. És mindent megtalálsz majd, ami kell. Mint egy jobb Föld.

- És akik ott maradtak? - mutattam ujjammal a hátam mögé, szimbolizálva előző életemet.

- Majd ők is jönni fognak - mondta, kezét a vállamra téve. - harminc év, negyven év, hetven év, ki tudja, nekik hogy lesz. De jönnek. És egymásra fogtok ismerni.

- Minden ember ide jön? Találkozok majd például Hitlerrel is?

Hosszan nevetett. - Még ilyen kérdést sem hallottam! De jó, nagyon jó! Igen, találkozhatsz vele is. De szólok: itt már nem számít a régi élet, újra, együtt vagyunk, és nem gyűlöljük a másikat. Már ő sem gyűlöli a zsidókat. Mikor utoljára beszéltem vele, épp teasütit sütött a nagymamájának.

- Bizarr - mondtam.

- Hát persze, hogy bizarr! És éppen ettől jó ez az egész!

Megfogta a kezem.

- Készen állsz?

Mély levegőt vettem, igyekeztem úrrá lenni izgatottságomon. Fogalmam sem volt, mi vár rám Odaát, el sem tudtam képzelni. Több milliárd ember! Hogy találom meg, akit keresek? Ehhez hasonló ostoba kérdések jártak a fejemben.

- Azt hiszem, igen - mondtam végül.

Széles mosollyal bólintott.

- Akkor gyerünk!

Címkék:

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Régebbi bejegyzések

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu