Mikor elmentél, hajnal volt.

A fák még aranyködben fáztak,

s a fűszálak könnyű harmatban áztak,

és álmosan hunyorgott a kis sarki bolt.

Épp csak felkelt a napkorong,

s a fáradt városon végigsöpört,

én éreztem: lelkem szilánkokra tört,

s elmém valahol messze bolyong.

Mintha erdőben járnék, ősi fák alatt.

Puhán süppedne az avar,

a falevelek közé könnyű szél kavar,

s a fájdalomból semmi nem maradt.

Gyönyörű szarvas léptet át a tisztáson,

hatalmas, fehér, szeme sötétkék.

Homlokán hatalmas agancs az ék,

s mi neki fáj, nem csapódik máson.

Tiszta gyönyör, angyali érzés.

De tudom, ott van mögötte a fájás,

A lassú, petyhüdt halálvárás,

és zubogó szívvérzés.

A szarvas megáll, s az éjbe

Kiáltás hasít, megroskad a csend

A hím lehanyatlik, a föld is belereng,

s élete lassan zuhan a mélybe.

Csak állok, szívem fáj.

Szél szárítja könnyes arcom,

S körülöttem - miközben keresem a harcom -

Néma sikoly az messzi táj.