Furcsán jó érzés visszanézni, nosztalgiázni... bármennyi idős is az ember. Lehet tíz, vagy tizennyolc, vagy hatvankettő, de mindig van mire emlékezni, mindig gondolhatja azt, hogy nőtt, érett valamennyit és teljesen más szemszögből látja a múltat.

Sýmur lekoppantotta az egyszerű, mintátlan üvegpoharat a karcos asztallapra. Kissé közelebb húzta a székét, és összeráncolt szemöldökkel meredt a laptop poros monitorára. A pultnál nagyot sivított a kávéfőző, Sýmur kissé összezavartan felpillantott. Körbenézett a régimódi stílusban berendezett kávézóban, megszemlélt pár ember, a legtöbbjük a dióbarna asztalok mellett ücsörgött egyedül, vagy párban. Puha, szürkés félhomály ereszkedett a helyiségre, a szinte már elérhetetlenül magas mennyezetről alácsüngő, ólomüveg burájú lámpák gyenge körtéi eredménytelenül próbálkoztak a sötétség feloszlásával. Sýmur az ablak felé pillantott, az utcán nagy- és sűrűszemű, langyos nyári zápor ömlött. Unta a dolgot, hát cigarettára gyújtott, s elgondolkozva bámulta a füst kanyarította furcsa alakzatokat a levegőben, amelyek csak lassan oszlottak fel a plafon irányába. Nem is tudta volna megmagyarázni magának, miért jött vissza a városba. Úgy érezte, kissé elsiette a nagy visszatérést, huszonhét évesen még nem tarthatott, hogy valamiféle huszonegyedik századi Szindbádként üldözze az emlékeit. Újra szippantott, s a cigaretta felparázslott a homályban.

Újra a képernyőre pillantott, de azon nem volt semmi érdekes. Átfutotta a híreket, megtekintette az időjárás jelentést, ami semmi jóval nem bíztatta az utazni vágyókat, a virító mosolyú, ránctalan arcú és blúzú bemondónő otthonmaradásra biztatta az embereket. Sýmur összeráncolta a szemöldökét. Otthon, persze. Kissé ingerülten rántotta ki az earphone madzagjait a füléből.

Visszajött, hogy emlékezzen, de ezen a helyen már nem talál emlékeket. A tizenhét évvel korábbi képeket kegyetlenül szétszaggatta az idő, a többi emlék, na meg az idióta városfejlesztés, ami miatt ez a hely már nem is emlékeztet arra a helyszínre, ahol élete úgy igazából elkezdődött.

Hirtelen ötlettől vezérelve harmonikává préselte a lassan kezére égő cigi csikket, lecsapta a laptop fedelét és gyorsan begyömöszölte a táskájába, amit a vállára dobott. Felkapta a szék háttámlájáról a még mindig csöpögő bőrdzsekijét és az ajtó felé indult. Nem tudott azonnal kimenni, egy töpörödött nénike állt az útjában, maga után húzva kerekes bevásárlószatyrát. Ő is megtorpant, felpillantott, zavaros kék szemeivel ráérősen végigmérte a türelmetlen Sýmurt. Leplezetten rosszindulattal nézett a férfira, majd, a hatást fokozandó, keresztet is vetett, végül elsétált. Sýmur kissé bambán-döbbenten bámult utána, nem tudta mire vélni a dolgot. Végül magában arra jutott, hogy a néni erősen hihet abban, hogy az acélbetétes surranó, a tépett fekete farmer és a nyakban lógó, folyton összecsörrenő két ezüstmedál félreérthetetlenül sátánista jellemre utal. Vállat vont, kilépett az utcára. Azonnal felkapta dzsekijét, de ez csak viszonylagos védelmet nyújthatott a szakadó eső ellen. Szénfekete, vékonyszálú haja pillanatok alatt átnedvesedett, tincsekbe állva lógott a vállára. De mégis lassan sétált az úton: szerette az esőt. Minden esernyőt szorongató ember vetett rá egy borzadó pillantást; milyen ember lehet, aki a legnagyobb özönvíz közepén kényelmesen sétál az utcán? De Sýmur nem foglalkozott velük, saját gondolatait érdekesebbnek tartotta. Körülnézett az utcán. Egy sor magas felhőkarcoló, még a homályban is villogó üvegfallal. Toronyházak. Köztük megbújó apró parkok. A régi főutca, most díszkövezve, pálmákkal beültetve, boltokkal, kávézókkal, gyorséttermekkel szegélyezve. Semmi sem a régi.

Megállt egy buszmegállóban, villamos jött, új, modern. A számozás, a végállomások, a városrészek nevei mind ismeretlenek, csupa új, vagy átnevezett utca, más tömegközlekedés, ez a város már nem az a város.

Hirtelen egy ismerősen foszforeszkáló név villant a szemébe: Ёdessa. Ha jól emlékezett (és tudta, hogy jól emlékezett), Ёdessa egy a várostól akkor még messze eső, a gyár mellett kinőtt kis negyed volt, lakóházakkal. Magához tért: az Ёdessa felirat egy troli szélvédője felett világított csóvát rajzolva az esőcseppekbe. Gyorsan átszaladt az úton, a taxisofőrök, autósok versengve adtak dudakoncertet a szabálytalankodó, ázott huligánnak.

Fellépett a süllyesztett padlójú buszra, mindenki vetett rá egy pillantást, kabátjáról hangosan csöpögött a víz. Inkább le sem ült, a középső ajtóval szembeni beugróba húzódott. Zenét lökött a fülébe, elege volt a világból. A Nickelback és Skillet dallamok hol lágyan átszőtték, hol durván felnyársalták a fojtó, párás levegőt. Behunyta a szemét és az ablaknak döntötte a fejét, a hajából csorgó víz kecses patakokban ereszkedett alá az üvegtáblán.

Csak a végállomásnál tért magához, Szinte már üres volt a busz, gyorsan leszállt ő is. Ёdessát sem kímélte a zápor, a járdás vastag folyók folytak, torkoltak, ömlöttek egymásba. Séta közben dühödt, rebellis elégedettséggel gázolt bennük. Nadrágja már így is csuromvíz, nem lehet tetézni.

Körbenézett, és szinte visszahőkölt. Ez nem Ёdessa, de mégis. Az utcák elrendeződése, találkozásuk szöge, mind, mind a múlt. De az épületek, az emberek, semmi más nem maradt. Város a városban, nyüzsgő központ ez is, magas épületekkel, bérházakkal, hol vannak már a kertek! Az épphogy leaszfaltozott utcák ismeretlen labirintusa, amelyeken, mint villám, cikáztak a kerékpárokkal, ő és a haverok... hol van már ez? Azok a haverok halottak, az utcák eltűntek, a házak leomlottak, a kereket felásták, mindent, mindent eltiportak.

Végül erőt vett a torkán felfelé törekvő, új keletű pánikérzésen, és dacosan, az esővel mit sem törődve átvágott egy kis terecskén, melynek a másik oldalán álló ház szállodát ígért. (Most) nem kellett csalódnia, a szálloda szálloda volt, belül átlagos, mainstream, mint tucatmillió szálloda bárhol máshol. Itt is alaposan megbámulták, vastag vízcsíkot húzott maga mögött, míg dobbanó cipőkkel el nem ért a pultig.

- Egy szobát kérek - mondta, csak úgy, köszönés nélkül. Nem divat az illem.

- Mennyi időre óhajtja? - kérdezte a kisasszony, miután úrrá lett nem kis meglepődöttségén.

Sýmur körülnézett, elgondolkodott pár dolgon, végül ennyit mondott:

- Azt én is szeretném tudni.