Lassan múlt a délután, és Sýmur még mindig az étterem ebédlőjében ült, kissé megkésett ebédje előtt. Étvágytalanul pöckölgette ide a krumpli darabokat a tányérjában, újra és újra kortyolva egy nagyot a tányér mellett álló rőtvörös kávébörgéből. Borzalmas volt.

Miután előző nap megérkezett és sikerült fizikailag rendbe tenni magát (ergo: vett egy extra-forró zuhanyt és száraz ruhát húzott), megpróbált eljutni egy könyvtárig a városban. Pár perc elmúltával feladta a meddő kísérletet: az érkeztekor még csak zuhogó eső akkorra már tényleg özönvízzé dagadt, ami már a közlekedést is komolyan befolyásolja. Úgy döntött marad, bár nem igazán tudott mit kezdeni magával a szobában. A wi-fi harmatgyenge volt, értelmes netezésre alkalmatlan, a törött távkapcsolójú tévén (melynek képernyőjét három szorgos takarító egy hónapig suvickolhatna) három pornócsatorna volt fogható. Egyikhez sem érzett túl sok kedvet. Nem tehetett mást mégsem, valahogy el kellett húzni a dolgokat másnapig, Thór hátha megbékél a várossal és feladja annak elárasztását. És hátha jelentkezik Helga. Persze nem tudhatta sosem, hogy jön-e, mégis volt olyan érzése, a lány ezúttal is felbukkan valahogy, valamikor, általában a legjobb időpontban. Csak várnia kellett, ezért inkább lefeküdt aludni - este nyolckor. Maga is meglepődött, mennyire kimerítette az utazás és az emlékek torzított, homályos átélése, ami persze nem csak a város és konkrétan Ёdessa sorsát jelentette, hanem minden ember sorsát körülötte, az övét is. Nem csoda, hogy éjjel, az utcáról felszűrődő zaj mellé odakeveredtek a régi események, szemhéja belső felének mozivásznán levetítve.

És most ott ült az étteremben és próbálta eldönteni, hogy mit csináljon. Már senkit, semmit nem ismert a városban, nem volt több egyszerű turistánál, maximum pár érdektelen, üres információval, ami senkit sem érdekel.

Végül felállt az asztaltól, és a recepció felé vette az útját. Lekoppintotta kulcsát a pultra, morgott valamit a portásnak, majd az ajtó felé vette az útját. Előtte azért még elemelt egy várostérképet a pult széléről, de már csak a hotellel szemközti parkban, egy eldugott padon kerített rá időt, hogy kinyissa, és belepillantson. Egy kusza pókháló, semmi több, érdeklődve figyelte a különös utcákat, amikről sosem hallott. Az egész összkép, mindennel együtt, valahogy, valamilyen módon ismerős volt számára, mint egy tűnő ábránd, hogy ezt már látta valahol, ez az egész valahogy egy régi ügy, ami már feledésbe merült - gyorsan elhessegette a kellemetlen érzést, és inkább próbált memorizálni néhány dolgot: nem akart egész nap térképpel a kezében mászkálni mindenhova. Nagy nehezen rábukkant egy apró piktogramra a pókháló közepén: három könyv egymásnak támasztva. Bingó. Már csak meg kell tudnia, hogy jut el odáig. Összevont szemöldökkel próbálta kisilabizálni a metró-, villamos- és buszvonalak dzsungelét. Nagy nehezen sikerült, üdítő meglepetés volt, hogy csak egyszer kell átszállnia.

Felállt, hogy elinduljon a megállóba, alig tett azonban pár lépést, megállni kényszerült. Egy női hang ütötte meg a fülét, ami teljesen ismeretlen volt, de ismerős dolgokról beszélt. A hangja gondtalan volt, nevetős, és Sýmur nem értette, hogy párosulhat ez a két dolog ilyen visszásan.

- Mondom én neked, Henriette, nem tudom, ilyenkor Freddy mit gondol. Tegnap is elkezdett valami olyasmiről hablatyolni, hogy ez nem is az igazi város, csak valami másolat, vagy mi a franc. Hogy az eredetivel történt valami, volt itt valami nagy gebasz, ezt mondta. Nem is figyeltem, mert jobban érdekelt a tévé, de szerintem agyrém az egész. Mi értelme lenne...

Sýmur megkövülten állt. Lassan arra fordította a fejét. Két nő ült tőle nem messze, de neki háttal a padon, az egyik mellett egy babakocsi kerekei vájtak a sáros salakba. Sýmur tépelődött. Legszívesebben odament volna a nőhöz, meg kérdezni, hogy ki az a Freddy, majd magát a férfit kérdőre vonni, honnan szed ilyen dolgokat, kitől tudja, és még mit tud.

Aztán mégis csak tovább indult. Bár nem tudta pontosan, miért döntött így, és később már sajnálta is, hogy nem szerzett meg minden lehetséges információt, ami a rendelkezésére állt.

Borzasztóan párás volt a levegő, az eső ugyan már nem esett, de a nap sem sütött még ki, a levegő azonban, és minden egyéb tárgy okádni kezdte a vizet a levegőbe, homályosan lehetett csak látni, mintha sűrű szmog telepedett volna a városra. Kétszer kellett lélegezni, hogy az ember egyszer levegőt kapjon, és látszott az emberek arcán, hogy nincsenek elájulva az időváltozás ilyetén rapszodikusságától. Illetve páran tényleg el voltak ájulva, de hozzájuk pillanatokon belül érkezett az üvöltő mentőautó.

Maga sem tudta, hogyan, de sikerült megérkezni a könyvtárhoz, nem egész egy óra alatt. Pompás épület volt, teljesen megfelelt a könyvtár-elvárásnak, magas lépcsősor, dór oszlopok, fakapu, komor, fontoskodó arcú emberek, az idősebb korosztályból. Ismét kapott pár lesújtó pillantást öltözete miatt, de nem vette fel, már megszokta. Inkább csak beült egy számítógép elé és pár másodpercen belül már a könyvtár hatalmas adathalmazában kutakodott. Előzőleg megfogadta, hogy nem fog félmunkát végezni, de nehéz volt nem átugrani minden kis semmitmondó találatot, minden apró részletet. A kulcsszavak legtöbbje teljesen értelmetlen találatokhoz vezetett, de a lelkiismerete megnyugtatásáért ezeket is átfutotta. Később sem talált semmit, csak maximum néhány rejtett utalást, elejtett félmondatot, egy halovány sejtést, hogy itt van pár ember, aki tud pár dolgot. De semmi közelebbi. Mélyet sóhajtva törődött bele a vereségbe. Kikapcsolta a gépet, és engedelmesen leperkálta a pénztárnál a három óra internethasználatért felszámolt díjat.

A könyvtár előtt megállt, megpróbálta eldönteni, merre tovább. Tétován leült egy kőoroszlán szobor talapzatára, hátát a hatalmas állat lábának döntötte. Bambán bámulta a pezsgő forgalmat, félreeső helyen ült, élvezte, hogy senki nem láthatja őt, de ő láthat mindenkit, mindent. Végül megunta a hiábavaló töprengést és nekiállt kitalálni, hogy jusson vissza a szállodába.

Ekkor hasított be a fájdalom a szemöldöke fölé olyan erővel, hogy egy pillanatra összefolyt előtte a világ, és felszisszent. Az egész egy pillanatig sem tartott, ugyanolyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdődött - mégis keresztülhúzta minden tervét. Kétségbeesette leugrott a szoborról, és körbenézett, hol húzhatná ki a következő órát - mert hogy a hotelba nem ér vissza, abban biztos volt.