Ritkán fordul elő, hogy egy témához újabb és újabb kommentár kívánkozik...
A fentí írás megszületése után kaptam a hírt, hogy valószínű ezek a japán tudósok nem is léteztek... hogy ilyen japán nevek sincsenek...
Azután kaptam néhány levelet, melyekre írtam a következő pár gondolatot (amit egyébként néhány ismerősnek, barátomnak kövzetlen is megküldtem).
Tehát íme egy újabb levél a fenti témához:
Kedves Barátom!
Mostanában számos levelet, információt kapok, melyek arról szólnak, hogy ki mindenkinek (japánoknak, egyiptomiaknak, asszíroknak, etruszkoknak, latin-amerikai indiánoknak stb.) rokonai a magyarok. Jómagam ezekkel a dolgokkal – sőt más származással, rokonítással kapcsolatos kérdéssel sem – fogalakoznék. Vagy nem szívesen foglalkozom ilyesmivel, miután az gondolom, megvan nekem a magam dolga és az sem kevés!
Megfogalmaztam viszont ezzel kapcsolatosan pár gondolatot, melyet most nagy tisztelettel neked is elküldenék. Lévén, hogy felesleges időtöltésnek, mi több időrablásnak gondolom a hiábavaló és üres fecsegést. Mint amilyen nemrégiben az állítólagos japán tudósokra való hivatkozás is volt. Kiderült ugyanis, hogy olyan japán nevek nagy valószínűséggel nem is léteznek, alighanem egy beugratás (egy médiaheck) volt ez is, mint annyi más (hamis, vagy hamisított hír) az interneten! Vannak néhányan, akik valóságos sportot űznek az ilyen álhírterjesztésből. Sőt, olyanról is tudok, hogy díjat alapítottak a legjobb beugratásért. (Egy ma jól ismert magyarországi hetilap munkatársa már ki is érdemelte e „rangos” elismerést. Büszke is rá nagyon!)
Jómagam viszont szeretnék továbbra is a választott úton haladni, és elsősorban az elfeledett keleti magyarság kérdésével foglalkozni. Ezért írtam az alábbiakat is:
Ma már egészen jól tudjuk – főként keleti forrásokból – hogy nem csupán az a 7 magyar (ám nagyrészt török neveket viselő) törzs létezett, amely megtelepedett a Kárpát-medencében, hanem volt még 9 másik magyar törzs is, amely keleten maradt. Az is tudjuk, hogy a 7 magyarnak mondott törzshöz a Kazár Birodalomban, miután a kaganátus vezetői zsidó hitre tértek, a fellázadt és halomra gyilkolt kabaroknak megmaradt 3 muszlim (tehát iszlám) vallású törzse csatlakozott a magyarsághoz, mielőtt elindultak volna a Kárpátok hágóin át az új hazába. Azt is tudjuk, hogy a keleten maradt 9 törzs egy része a Kaukázusban önálló magyar királyságot alapított – ők voltak a szavárd magyarok, a független szavárdok. Görögül, ahogy a Bizánci császárság irataiból tudjuk „szarartohi aphalohi”. A Királyság mindaddig fennállt, amíg a sánta Timur (Timur Lenk) el nem pusztította az országot, szét nem szórta a népet. Ezek a szétszórt népek nem tűntek el, csak otthon a Kárpát-medencei Magyarországon nem akartak/nem akarnak tudni róluk. A muszlim magyarokról!
Ibn Batútta, a kiváló muszlim utazó egészen pontosan leírta például hogyan imádkoztak, milyen ételeket fogyasztottak ezek a kaukázusi magyarok. Orosz kutatók pedig megtalálták a kaukázusi magyarok mecsetjeinek romjait is. Magyar utazók is jártak arrafelé, először a 19. szd. első felében, majd később is. A II. vh-t megelőzően Bendefy (Benda) László is írt egy könyvet a kaukázusi magyarokról. A magyarság hivatalos történetének azonban máig sem része ez a dolog. A kisebbik (kaukázusi) Magyarország léte, története.
Más területeken például Baskíriában is megmaradtak a muszlim magyarok, róluk sem akar tudni a Kárpát-medencei Magyarhon. Pedig Juliánusz barát is járt ott azon a földön… ő maga is említi, hogy egy muszlim „pap” szolgálatába állt. Muszlim papok persze nincsenek, az iszlám vallásnak nincsenek felszentelt papjai és soha nem is voltak. Voltak viszont kiváló muszlim tudósai, kiválóságai. Ilyen kiváló magyar muszlim személyiség volt az is, akinek a sírkövét 1983-ban találta meg egy tatár kutató a Káma-torkolat környéki Csisztopol temetőjében. A sírkőre vésett török nyelvű, arab betűkkel írott szöveg azt adja hírül, hogy az 1311-ben elhunyt személy egy magyar muszlim volt, akit Iszmailnak hívtak és a Magyar Radzsab fia volt.
A Korán-idézetekkel teleírt, az elhunyt kiválóságát és nemes tetteit méltató írásból azt is tudjuk, hogy Iszmail Redzsepoglu al-Madzsar tudósokat nevelt, tanított és mecseteket építetett! Sőt ebből az írásból az is kiderül, hogy az illetőnek már az apja is iszlám vallású lehetett, és a magyarság azon a területen (Baskíriában) a magyarul tévesen tatárjárásnak nevezett (Batu-káni) mongol invázió után is fennmaradt… Nem haltak ki a magyarok, mint ahogy nekünk tanították az iskolában egykor!
Bár ma Magyarországon egyesek vitatják, hogy a kazakhisztáni madjarok (ejtsd: magyarok!) valóban magyarok lennének, az ő cirill, illetve arab írásos sírköveik is mindmáig fennmaradtak. És fennmaradtak a származásukat bizonyító arab írásos családfák is… Ők magyar származásunak tekintik magukat! Persze, mivel ők is az iszlám vallás követői, nem kellenek a nyugati magyarságnak. Mintahogyan a sokkal későbbi korokból itt Törökországban maradt és magyar családneveket viselő törökországi magyarok sem…
Jómagam arra biztatok mindenkit, hogy inkább ezekkel, és az ezekkel a kérdésekkel összefüggő dolgokkal kellene foglalkozni az otthoniaknak is, nem holmi távoli elképzelt rokonság, kapcsolatok után kutatni, azokon morfondírozni… Ez ugyanis kézzelfogható valóság! Ezek a keleti magyarok, illetve azok leszármazottjai hús és vér emberek, valóban létezett, vagy máig létező személyiségek. Igaz, a magyar nyelvet már csak elvétve beszélik. De vajon minden magyar nyelvet beszélő ember magyarnak tekinthető?
Az elfeledett keleti magyarság (a kaukázusiak, a baskíriaiak, a kazakhisztániak, a törökországiak leszármazottjai) azt várnák tőletek, otthoniaktól, hogy fogadjátok el őket, mint testvéreket, mint rokonokat és ne más (japán, vagy egyiptomi, vagy latin amerikai) rokonságról elmélkedjetek, hanem fogadjátok el a tényt, hogy él és létezik az elfeledett keleti magyarság!
Üdvözlettel:
ED Ferenci

Ebubekir hodzsa
Isztambul/Törökország

Kedves Ebubekír! Örömmel fedeztem fel értékes bejegyzéseit. Benyomásom szerint Mohács és az utána következő időszak is jelentősen félre van magyarázva. Egy helyreállítási kísérlet, íme:

Erdély aranykora, török szövetségben és Habsburg Nyugat-Magyarország romlása:


Nézzük meg, mi is történhetett azokban a vészterhes időkben?

A lengyel nagykövet jelentése királyának, Budáról, a központ hatalom mohácsi csatavesztését követően:
"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba,
hogy megszabadultak az idegen uralomtól"

„A Fuggerek 1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia. (...) A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett." (Bohács Zoltán: "Magánvállalkozó a világ élén.") Mindazonáltal a Medicieket sem kellett félteni, akik jelentős mértékben az angliai "bekerítésekkel" kapcsolatos gyapjú-üzleten gazdagodtak meg, amikor is a szabad bérlő-gazdákat ezer-tízezer számra űzték el földjeikről és kényszerítették a városi textilüzemekbe, hogy ott éhbérért dolgozzanak (pauperizálódás). Giovanni de' Medici (X. Leo) - aki a kortársak némi meglepetésére legyőzte azt a szintén hatalmas, mai léptékkel mérve dollár-milliárdos vagyont felhalmozó Bakócz Tamás-t a pápai trónért vívott küzdelemben, akinek lovasai pár évvel Mátyás király halála után, a gazdasági és politikai mélyrepülés ellen lázongó budaiak közé rontva három gyermeket halálra tapostak - ugyan valóban komoly megrendeléseket adott többek között Michelangelónak, például az Ő uralkodása alatt készült el a méltán híres Mózes szobor, de sajnos éppen a mértéktelen költekezés indította el az egész Nyugatot végül megrengető már említett üzleti kezdeményezéseket is. (Vö.: Bayer Zsolt-Bogár László-Boros Imre: A pénz ideje. Háttér-Kép. Echotv.).
A mohácsi vészt megelőzően az augsburgi Fugger bankház hitelpolitikája valamint a "semmiből fölemelkedő", jelentős összegek fölött rendelkező, hosszú éveken át az ország pénzügyi csúcsvezetésében ténykedő "alkincstárnok" Szerencsés (Fortunátusz) Imre és az őt segítő lekötelezettjeinek köre (II. Lajos hitvese, Habsburg Mária - testvére, V. Károly, "akinek Birodalmában sohasem nyugszik le a nap", valójában a Fuggerek kölcsönéből lett uralkodó, amire alkalomadtán, a fennmaradt levelek tanúsága szerint, nyomatékosan emlékeztették is -, de gyakorlatilag érintett volt, az egész kormány, például Thurzó Elek "főkincstárnok", aki be is házasodott a Fugger családba vagy Báthori István nádor, a "Sánta" /az erdélyi fejedelmi család nem innen származik/ ) eladósította, tovább zilálta a magyar királyságot, amelynek egyik következményeként tört ki a "keresztes sereg" megalakítása örvén - a szintén "globalista" Bakócz Tamás által - összetoborzott nincstelenek Dózsa György vezette éhséglázadása, amely megtévesztett, uszított tömegként csapásait, leginkább a korabeli "antiglobalista" nemességre mérte (vö.: 1918-as őszirózsás forradalommal) valamint úgy tűnik ennek a szélsőségesen önös hozzáállásnak köszönhető délen, az oszmánok ellen harcoló seregek méltatlanul gyenge ellátása is (vö.: Szerencsés Imre budai, Szent György téri palotájában menetrendszerűen dorbézoló "vezetők" garakoskodásának esetét az éppen hadakozó nándorfehérvári várvédők követével...).
Az 1525-ös országgyűlés a pénzügyi helyzet további ellehetetlenülését, tűrhetetlenné válását látva, rávette a királyt, hogy lépjen föl a Fuggerek felelőtlen mohósága, "fukar"-sága ellen, melyre a bankház válaszul - a nyilvánvaló török fenyegetés dacára vagy éppen azért - a nyugati fegyverszállításokkal kapcsolatos részleges tilalmat (embargót) szervezett Magyarország ellen. Érdekességként említjük, hogy Szerencsés Imre éppúgy a spanyol visszahódítás (rekonkviszta) nyomán, a mohamedánokkal együtt száműzött szefárd bankárdinasztiák képviselője, mint az I. Ferenc francia uralkodó (a legkeresztényibb király) által Törökországba közvetített, ajánlott szefárd elit családok, akik ez időtől fogva, évszázadokon keresztül az Oszmán Birodalom kül- és pénzügy-minisztereit adták (Vö.: Bogár László: Az alkotmányreformról. 2/1. youtube. com), így az egész "Mohács" körüli bonyolult mozgások felvetik annak lehetőségét, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem vallásháború zajlott - például később maga VII. Kelemen Pápa is (szintén Medici) nyíltan a franciák és a törökök szövetségesévé vált illetve a Szultán seregének ellátását a velenceiek biztosították (ez már Mátyás király idejében is bosszúságot okozott), a "félhold" nem is erőltette a térítést, sőt vallották, hogy a krisztusi és a mohamedi hit esetében egyazon Isten eltérő formájú tiszteletéről van szó, aminek, a végváraikkal történő levélváltások során többször hangot is adtak (Vö.: Takáts Sándor: "Bajvívó magyarok") - hanem valószínűleg a nemzetközi pénzhatalmak két nagy, a Fuggerek és a Mediciek csoportjának egymással történő hatalmi tusakodása voltak a "láthatatlan mozgatók", aminek Habsburg Mária csata utáni viselkedése sem mond igazán ellent, amikor is német valamint holland (német-alföldi) - enyhén szólva, nem túl jó hírű - udvarhölgyeivel és udvaroncaival, a vereségről értesülvén, állítólag 50 (!) kincsekkel, továbbá a levéltár jó-részével megrakott uszállyal igyekezett elmenekülni a Dunán, Budáról "Pozsonyba" (Bécsbe), amit Kun Pál esztergomi várkapitány - a korábbi, jogosan járó hajósbér elsikkasztását sem feledve - vízi-csatával próbált megakadályozni.
Szerencsés (Fortunátus) Imrének az eseményekkel kapcsolatos szerteágazó szerepét is sajátos megvilágításba helyezi, hogy a központi hatalom katonai bukását követően két-kulacsossággal vádolták és a Habsburgok valószínűleg mérgezték valamint a Padisah első dolgai között szerepelt, hogy kimenekítse a budai lakosság vele összefüggésbe hozható, rokonszenvező részét a lelkes, ámde indulatokban fortyogó városból - akik voltképp csak 1541-ben, a törökkel együtt tértek oda vissza - továbbá az egész országra kiterjedő száműzetésükről szóló 1526 nov. 9. székesfehérvári országgyűlési határozatot is a mélységesen csalódott Habsburg párti képviselők nyomására hozták, amire a szabályosan megkoronázott I. János király (Szapolyai János) végül - alighanem a Porta sugallatára - nem bólintott rá, amelyre, ebből kifolyólag, nem is került sor...
Szatmári István "Mi történt Mohács után?" című írása arra az érdekes következtetésre jut, hogy a mintegy 15000 fős veszteség, amiből többezer cseh zsoldos, nem jelentett végzetes csapást, hatalmas érintetlen seregek maradtak fönn. Szerinte a magyar hadak nagyobb része tulajdonképpen azért nem avatkozott bele a küzdelembe, mert a királyban és környezetében formabontó, feleslegesen léha elvek képviselőit látták, akikben nem bíztak, akiket mintegy reménytelennek véltek, akiknek voltképpen a bukását kívánták, továbbá Szapolyaiék valószínűleg egyfajta kitörési lehetőséget is érezhettek abban a választási (kényszer) helyzetben, ami egyrészt a Habsburg-Fugger befolyás további, óhatatlan növekedése által kínált, már jobbára megízlelt súlyos kockázatok valamint aközött állt fenn, hogy megóvva katonai képességeink jelentős hányadát, nagyobb teret engedvén a töröknek, a jövőben a két nagyhatalom között egyensúlyozva próbáljunk meg minél nagyobb teret kicsikarni magunknak és ebben a kiélezett, sorsfordító, elbizonytalanító helyzetben az utóbbi mellett döntöttek. A csatavesztést követő hangulatról a lengyel követ a következőket jelenti királyának Budáról: "A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól", a kortárs Szerémi György pedig ezt mondja: "A néptömeg messiásként várta János vajdát", de azért, hogy nem minden papsajt, a szintén Szapolyaihoz húzó Frangepán Kristóf gróf, a másik érintetlen sereggel, a dél-nyugatival a török után ment és Székesfehérvár környékén egy egész hadosztályt megsemmisített...
Három további korabeli nagyságról még külön említést tennénk: Az egyik Drágffy János közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, országbíró, aki bár - a fennmarad levelek alapján - tisztában volt a központi hatalom káros esetlegességeivel, pusztán a Szent Korona iránti hűségből, kötelességtudatból megmutatta, hogy hogyan lehet emelkedett és példamutató eleganciával meghalni a csatamezőn, Istenért és Hazáért (vö.: a szintén turáni gyökerű, japán szamuráj erényekkel). A másik a mélyen hívő, minőségi nemzetközi tapasztalatokkal bíró, kiemelkedő jogtudós és rendíthetetlenül magyar érzelmű politikus Werbőczy István, az 1514-re elkészült "Hármaskönyv" megalkotója. Mondják, hogy törvénykezési filozófiájával szétszakította a nemzetet, holott benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezette szándékát, hiszen látta, hogy a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, keleti forrású kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával és - elévülhetetlen érdemként - a Szent Korona Tanra épülő szakrális hierarchia megerősítésével válaszolt, bár kétségkívül fájdalmas vonatkozásokkal is, de az összmagyarság megmaradása tekintetében évszázadokon átnyúló véderővel (vö.: Tojotomi Hidejosi, majd Tokugava Iejaszu hasonló ihletettségű, de sokkal merevebb és szigorúbb intézkedéseit 80-100 évvel később Japánban). A másik, ami bírálat tárgya szokott lenni, vagyongyűjtése, amivel kapcsolatban, a mi részükről, úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának jellegzetességeit, ezt, igazából nem sajnáljuk Tőle valamint ennek híján nem lett volna képes igényes magánkiadásban megjelentetni főművét - melyet korábban az Országgyűlés, tíz kiemelkedő jogtudós lektori ajánlására alapozva, elfogadott, de a Dózsa-féle felkelés miatt, az uralkodó még nem szentesített - és kevesebb mecenatúrát tudott volna egyéb, főként vallási téren foganatosítani. A harmadik vádpont, amiért lekicsinylően szoktak nyilatkozni Róla, hogy élete alkonyán, török "zsoldban" vállalt bírói feladatokat. Ezzel kapcsolatban az a véleményünk, hogy nem kivetni valót, sőt sokkal inkább erényt látunk abban, hogy az iszlámellenes uszítás dacára elvállalta a hódoltsági területek keresztény lakosságának főbírói tisztségét, másrészt a Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és hazafiját kérte fel erre a megtisztelő feladatra. Azt, hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképpen nem látjuk, így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú terjesztéssel állhatunk szemben.
És ennél a pontnál kapaszkodjon meg a kedves képzeletbeli olvasó, több mint valószínű, hogy a török eredetileg egyáltalán nem szándékozta megszállni Magyarország középső részét. Mint - a Ferdinánd csapatai elől lengyel bujdosásba menekült és onnan visszatért - az oszmán által a hatalomba visszahelyezett és a Szent Koronával ismételten hitelesített magyar királlyal, I. Jánossal 1529-ben Budán megállapodott, csak Nándorfehérvárt és Szabács várát tartotta volna meg magának, még egész Szerémet is visszaadta volna, az összes várral, erődítéssel egyetemben (!), tulajdonképpen előnyben részesített volna egy keresztény vazallus állam létrejöttét. Igazából akkor határozta el magát erre a felettébb költséges lépésre, amikor mintegy másfél évtizedes türelmes várakozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarság voltaképp döntésképtelenné vált a két erő vonatkozásában - igazából egyik se tetszhetett nekünk, de hát nem volt mit tenni -, ami miatt polgárháborús helyzet, hatalmi vákuum alakult ki az országban, amit ha nem a Szultán, akkor minden bizonnyal Bécs töltött volna ki. Az a benyomásunk, hogy a rogyadozó szakralitású, a krisztusi tanítás világi védelmezőinek merő jóindulatból is kevéssé nevezhető nyugati erők, a már szinte szokványos "bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű", ismétléses jellegű eszmei propagandájának és általában a kelettel kapcsolatosan belénk fészkelődött, megalapozatlan, felszínes fölényérzetünknek, gőgünknek, valószínűleg csak a legvilágosabb hazai elméket nem sikerült tartósan kiúttalanná varázsolnia, összezavarnia, például Werbőczy Istvánt vagy a délvidéki frontot megjárt, vitéz huszár hadnagy, későbbi pálos rendfőnököt, György barátot, akik - hitünk szerint - szintén nem azt tették, amit kellett volna, hanem azt amit lehetett...(Zárójelben megjegyeznénk, még az ottománokkal kapcsolatban szerintünk kijelenthető, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem volt érdekük a hódoltsági terület adófizető lakosainak tönkretétele, megsemmisítse - éppen ellenkezőleg - például hatásuknak köszönhető a messze földön nevessé vált magyar kertkultúra kivirágzása is, így az országrész elnéptelenedését sokkal inkább a többszörös hadszíntérré válás - a tizenöt éves háború, a nyugati "visszafoglalás" illetve a Rákóczi szabadságharccal kapcsolatos küzdelmek /Habsburg népirtás/ okozhatta.)
Akármint is volt, nemzetünk igazi ereje, élni akarása a XVI-XVII-XVIII..század összetett eseményeinek nyomán kibontakozott küzdelmeknek költői hősiességében mutatkozott meg talán leginkább, amikor is vitézeink, nem egy helyen, ezrével itták ki a vértanúság kelyhét a Haza oltáránál. Bethlen Gábor, aki végül török szövetségben teremtette meg Erdély aranykorát - amihez Bocskai István Habsburgokkal szembeni sikeres fellépése készítette elő a terepet - így ír erről Hasszán nagyvezírnek 1616-ban: "(...) mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, (...) soha semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok." ... Mikor készülnek ezekről filmek?
Egyik szakrális uralkodónknak, Mátyás királynak nagysága talán abban is tetten érhető, hogy valószínűleg tökéletesen átlátva a valós fenyegetés jellegét - a kor ügyes módszereit bölcsessége igájába fogva - sikerrel hárította el és tolta ki mintegy fél évszázaddal a pénzügyi globalizmus rejtett hatalmi hálójának gyarmatosító erőfeszítéseit, holott igazából már a XV. század második felében kutya kötelességünk lett volna szétesve behódolni az önsorsrontó öncélúságnak.
Ezen szemléleti nyomásnak növekvő ereje nem előzménytelen és összefügghet a magasrendű középkori, Isten-központú, függőlegesen felfelé irányuló - a vízszintesen terjengő és lefelé húzó "dolgok" világának kiteljesedését akadályozó - látásmódnak gyengülésével az emberi szívekben: "Az élet élvezete és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszíti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezéséről le kell mondania. (...) A gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb elveszített. A szomjúság a primordiális létezés teljessége elveszítésének következménye. (...) A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya az akadálya annak, hogy önmaga lehessen. (...) Az ember ebben a helyzetben nem tudatosítja, hogy mi történik, sőt tiltakozik, ha életvezetésében világossággal háborgatják." (Hamvas Béla: "Scientia Sacra III." /10-es kötet/).
A nyugati szellemiség Égtől fokozatosan elforduló evilágiasodásának legutóbbi nagyobb hulláma - Dosztojevszkij szerint - a hivatalosan 1054-ben történt egyház-szakadással mutatkozott be. A következő kulcs-eseménynek a templomos lovagok - Szép Fülöp francia király mögött felsorakozó erők szervezése által elősegített - több mint valószínű koholt vádakon alapuló kiirtása tűnik (a templomosok kezében összpontosultak a középkori Európa pénzügyei valamint iszlám mintára nem szedtek kamatot, mely a kockázat-megosztás elvét jelenti), amit a kamatszedés újbóli, fokozatos beüzemelése valamint a "dolgok" világának további robbanásszerű tágulása követett, sokak szeme elől mintegy egyre sűrűbben elfüggönyözve az örök értékekkel való kapcsolat fenntartásának mindenre kiterjedő fontosságát. A belső és külső vonatkozások komoly változása az életmód és a kultúra jelentős átalakulásához vezetett, amiből az evilágiság felé forduló reneszánsz (életizmus), majd a humanizmus (emberizmus) térnyerése bontakozott ki, amelyek végül a "Nagy Francia spirituális elhomályosulásba" (Buji Ferenc leleménye) torkollottak, melynek folyományaként a XIX. században létrejött a radikálisan evilágiság-központú - azt istenítő (és a szakrális metafizikát egyszersmint démonizáló) - bolsevizmus és liberalizmus valamint a XX. században, a neo-liberalizmus (ennek arcai a sokszor egyfajta cukormázba bújtatott, kreatív önzést képviselő különféle "New Age" típusú álvallási illetve zöld mozgalmak vagy például a "Waldorf" jellegű nevelési felfogás) valamint a neo-konzervativizmus (ilyen többek között az amerikai ihletettségű "hitgyüli" vagy a holland Geert Wilders-féle kezdeményezés), amik voltaképp ugyanannak a lényegiségnek, gyakran látszólag egymásnak ellentmondó megnyilvánulási formái: "Észre kellene venni azt is, hogy a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus stb., egyáltalán a Nyugat hamis metanyelvének „izmus” végű álfogalmai teljesen alkalmatlanok a valóság megragadására. Ezek mind az elmúlt néhány száz év, a reneszánsz, felvilágosodás deszakrális, hamis nyelvének részét képezik, és csak arra szolgálnak, hogy minél mélyebbre süllyedjünk ebbe a csapdába." (Bogár László)
Mindebből adódóan az 1848-as hazai felkelés hőseit is kevésbé a "veszettek" mozgalma és követőik - Marat, Hébert, többek között a "bulvár" újságírás letéteményesei és David, a festő - Notre Dame-béli fekete miséjének utóhatásai miatt tiszteljük - amikor is egy szerencsétlen utcalányt, aki később egy nápolyi nyomornegyedben halt meg, feltettek az oltárra és mint az "Ész-istennőjét" ünnepelték -, hanem sokkal inkább az Isten-Haza-Család érdekében kifejtett önzetlen áldozatuk okán...

Üdvözlettel,
Tejfalusi Lehel
(new-age-kritika.blogspot.com)

Kedves Tanár Úr!
Nekem sincs hír verésem. Én török tanárt keresek. Volt már, kettő is, de abba hagyták a tanításomat. Az egyik még csak meg sem indokolta, miért hagy cserben.
Ne firtassuk, miért kezdtem el törökül tanulni 3 évvel ezelőtt. Elkezdtem. Okom volt rá. Akkor.
Egy darabig egyedül tanultam az internetről kimásolt török nyelvtan és a Kezdők török nyelvkönyve segítségével. De rövid időn belül rájöttem, szükségem van más, kézzel foghatóbb segítségre is egy tanár személyében, mert nem értettem minden szabályt.
Találtam egy török szakos egyetemistát, aki mikor meglátta a füzetemet, megkérdezte: "Hát most mit tanítson nekem?". 4 hónap után jött a nyár, a tanítási szünet, és szeptembertől már nem volt elérhető számomra.
Újabb keresésbe kezdtem az interneten. A talált tanárnak törökül írtam a jelentkezésemet, aki azzal hárította el a tanításomat, hogy a tematikájába nem tud beilleszteni, mivel nem aszerint tanultam eddig.
Ezután már a török anyanyelvűként hirdető tanárjelöltemnek elég kétségbeesetten írtam, hogy senki nem vállalja oktatásomat.. S lám, csoda történt! Ő elvállalta. Majdnem két kemény évet tudhatok magunk mögött. S most már ő sincs. Idő hiányában nem tudja tovább vállalni a tanítását "egy ilyen szintű tanulónak". Hogy ez mit jelent? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy itt a vége... Fuss el véle.
Az ok is eltűnt, ami miatt elkezdtem a török nyelv elsajátítását. Nem hiszem, hogy még egyszer lenne kedvem elölről kezdeni az egészet. Hiszen azt sem tudom, hogy milyen szinten áll a tudásom. De úgy érzem, hogy nagyon sok mindent nem tudok (még). S ha még azt is figyelembe veszem, hogy egy három ezer lélekszámú kis faluban élek, a legközelebbi "nagy" városok között fél úton 30km-re, akkor igen kicsi esélyt látok arra, hogy találok másik tanárt.
De előbb el kell döntenem:
- akarok-e még egy tanárt?
- akarok-e törökül tovább tanulni?
- egyáltalán szükségem van-e erre a tudásra?
- meg akarom-e valósítani az álmomat, vagy maradjon továbbra is csak egy ÁLOM?
Minden jót, kedves Tanár Úr!
Üdvözlettel: egy kétségbeesett, törökül tanulni vágyó (?), magyar "diák"