Kedves  Józsi!

Neked írtam ezt a levelet, válaszul a szép, őszinte szavaidra, amit a minap küldtél:

....Reggelre megváltozott az idő: a házak tetejét mintha porcukorral hintették volna be gondos kezek. A fürdőszobában a jéghideg csapvíz merevre fagyasztotta az ujjaimat. A reggeli imádság előtti mosakodást mindig ilyen hideg vízben végzem, de ma mintha még hidegebb lett volna. Furcsa, de tudod ezt is meg lehet szokni és örömmel lehet csinálni, hiszen egy idő után az ember nem is kívánja a langyos, vagy a meleg vizet. A kívülállók persze nem értik, hogy hogyan lehet az otthoni luxust nélkülözni. Mást sem igazán értenek, vagy próbálnak megérteni, ami különbözik az ő életvitelüktől, szokásaiktól. Jéghideg vízben kezet, arcot mosni, a fejet, a füleket végig törölni, és végül a lábakat is bokáig. Brrr… Micsoda barbár dolog!

Mire felkelt a nap megenyhült az idő. Előbb még szállingózott a hó, aztán ahogy közeledett a dél, foszladozni kezdtek a felhők, a házak, az autók tetejéről eltűnt a fehérség. Az egyik teherkocsi mögül egy macska óvakodott elő. Egy sovány kis cirmos. Valószínűleg ő lehet az, aki a korábbi nagy hóeséskor bekéretődzött a lépcsőházba. A feleségem és az unokahúgom tejet adott neki, én pedig magyarul szóltam hozzá. Errefelé másként becézgetik, szólongatják a cicákat, mint otthon a szülőföldemen. De ez a kis jószág – nekem úgy tűnt akkor – valahogy talán érti a magyar szót. Nagy, szomorú macska szemeivel rám nézett és mintha elmosolyodott volna. Másnap reggel, amikor a szokásos friss kenyérért mentem a pékségbe, elém jött és a lábamhoz dörgölődzött.

Álltam az ablakban és néztem a márványszínűre fagyott tengert. Persze nem fagyott meg, annyira mégsem volt hideg, csak olyan volt a színe, mint a márványé: csillogó, szürkés-fehér. A házak felett egy kis csíkban látható a lakásunk egyik ablakából ez a kép. Hol ilyen, hol mélykék, máskor meg, mint felhőtlen ég olyan a Márvány tenger, az én saját tengerem. Szomorú, árva gyermekkorom titkos és beteljesült reménysége. Ezt láttam-e a távolból, amikor egy-egy zajos családi perpatvar után felmásztam az udvari eperfára, vagy csak a délibábot? Nem tudom, de a szívem titkon mindig errefelé húzott. Keleti őseim vére egyre erősebben lüktetett az ereimben. Kun, székely, nogaj, török, tatár, nomád – a keleti füves pusztákon vándorló – szilaj, szittya vérem egyre biztatott. Felneveltem két lányt és egy fiút, aztán vettem nyakamba a világot. Kaptam a Teremtőtől új társat.

Azt a hazát, ami megtagadott, vagyonomból kiforgatott, még száraz kenyérre valót sem adott, el kellett hagynom! Azt a hazát, ahol az emberek őrült vadakként, csikasz farkasokként folyton marakodnak, acsarkodnak egymásra, el kellett hagynom! Felejteni, elfelejteni persze semmit sem szabad, de ítélkezni sem az én dolgom. Majd az idő és a Nagy Ítélő meghozza a megfelelő döntést. Talán megérem még, de az sem baj, ha nem. A világ is olyan, mint ez a mai február végi nap: a borúra derű jön majd. Kisüt a nap. Lám az ablaküvegen keresztül máris égeti az arcomat… Odakint déli imára hív a hang, körös-körül – mintegy egymásnak – felelgetve a karcsú minaretek tornyából szól az ezán: „Allah a legnagyobb… gyertek imádkozni!” Igen, ez volt az a hang, ez volt az a hívás, ami ide Keletre csábított.

Azt, hogy miért jó muszlimként élni, gondolkodni, sokan nem értik a szülőföldemen. Nem értik, mert nem is akarják érteni, hogy van egy, az övékénél jobb, szebb, tisztább és becsületesebb, egy erkölcsösebb világ. Egy olyan világ, amiben a család, egymás kölcsönös tisztelete, a szeretet és nem a gyűlölködés a legfőbb gondolat. Egy olyan világ, amiben nem emberi kitalációkat, fondorlatokat, vagy valamiféle pártok, csoportosulások elvárásait követjük, hanem az isteni kinyilatkoztatást. Ez az alap, ha úgy tetszik, ez a fundamentum, amire az életünk házát építgetjük. Ennek alapján éljük mindennapjainkat, szervezzük napi tennivalóinkat a napi ötszöri ima köré.

Persze kevesen tudják, hogy nem új dolgok ezek. Manapság elég gyakran Európa iszlamizálásáról hangos a nyugati média. Elfeledve, hogy egykor a jó öreg kontinensen is sokfelé éltek muszlimok, hogy Európa kizárólag keresztény-zsidó hagyományairól, gyökereiről beszélni badarság. Az andalúziai mórok, a szicíliai arabok, a magyarországi böszörmények (izmaeliták, a pénzverő kálizok) mind az iszlám vallást követték egykor, muszlimok voltak. Vajon ez miért nem az európai civilizáció része? Ez vajon miért nem tananyag, vagy tisztességesen, hitelesen előadott téma a lapokban, a rádió- és tévéadásokban? Azt ugye nagyjából tudjuk, hogy a régebbi korokban miért hazudtak, de miért folytatja ugyanezt a mai, a „modern” kor embere is? Költői kérdés, amire sokan tudjuk a választ, és persze értjük az összefüggéseket is, azt, hogy miért iszlámellenes, illetve szenved iszlámfóbiában sok ember, csoport, vagy a nyugati világ egy része.

Most sajnos megint rohannom kell... Ma is sok a tennivalóm, de ha lesz kis időm, erőm - ígérem - folytatom!

Öreg barátod:

Ebubekir hodzsa

Isztambulból