Józsi, Joci-Jóska!

Kérted, hogy írjam meg, milyen az élet Isztambulban. Hogy nyílnak-e már a virágaim a balkonon.

Nem tudom elhiszed-e, de itt egészen más az élet, mint otthon nálatok. Hallom, olvasom, hogy megint csak acsarkodnak, fenekednek egymás ellen különféle emberkék. Talán valami politikusfélék, vagy micsodák, ők legalábbis az állítják magukról. Pedig talán nem is azok, a szóm igaz értemében nem azok. A politikusnak ugyanis a népet kellene szolgálnia, nem kirabolnia, kihasználnia a jóhiszeműségüket. Némelyiket ismerem korábbról, volt, akit közelről is. Helyettük is én gondolkodtam, írtam a beszédjeiket, amit soha nem mondtak el, de megjelent a korabeli lapom hasábjain. Mit tehettem volna mást? Az volt a munkám! Dolgozni kellett, élni, megélni. Abban a ma „puha” diktatúrának nevezett időszakban, bizony nem nagyon válogathatott az ember. A három gyereknek kenyeret kellett adni a szájába. Ha az ember megpróbált olyasmit is papírra vetni, amit a hatalom nem szívlelhetett, bizony jött hamar a fekete autó.

Bizony, hozzánk is jött többször is. Egyszer kora reggel is. Emlékszem tavasz volt, épp úgy, mint most. A levegő balzsamosan friss, és tele első virágok finom illatával. Egy Volga volt, ami érkezett. Akkoriban egyesek nagyon szerették ez a négyajtós szovjet műalkotást. Értem a sofőr jött, egyedül. Máskor is fuvarozott már, hiszen ugyanaz a „cég” adta alánk az autókat, vele a sofőr urakat is. Igen urakat, mert mindenki elvtár volt akkoriban, ez a megszólítás dukált szinte mindenkinek. Egyedül a sofőr volt csak úr, akit hol Józsikámnak, hol „Pista szaladjon ide vagy oda, hozzon gyorsan ezt meg azt”-nak neveztek. És persze nagyon szerettek, hiszen ezek a pistajóskák mindent tudtak mindenkiről. Tudták, hogy a főszerkesztőm mikor fuvaroztatta ki magának a horgásztanyájára a húsipari vállalttól ingyen, vagy csak jelképes összegért kapott kolbász-hurkát. Tudták, hogy ki, kivel, hol  találkotott, találkozgatott, vagy, hogy kit kellett újfent holtrészegen hazafuvarozni.

Jött ez a sofőr úr és dudált a ház előtt. Nem derogált neki felballagnia a lépcsőn a félemeletre és megnyomni a csengőt. Ugyan dehogy! Hadd irigykedjenek csak a szomszédok, hogy a szerkesztő úrért jött az a szép autó! Micsoda jó dolga van neki. Míg mások a zsúfolt buszokon egymás sarkát tapossák, ő egyedül terpeszkedik a nagy fekete autóban. Lám a múltkor is banánt hozott a gyerekeinek, állítólag a Parlamenti büfében vette. Ilyenkor, tavasszal, amikor más rendes ember még pult alól sem kap ilyesmit. A szomszéd persze úgy volt ezzel, hogy az országházban az elvtársak törvényeket hoznak, ez meg azt állítja, hogy ott vette a déligyümölcsöt. Biztos van neki valami nyugati rokona, valami gazdag burzsuj amerikai nagybácsi…

Bizony, mikor először hosszabb útra kijöttem Törökországba, hogy riportot készítsek a 48-as szabadságharcosok itteni emlékeiről, a szállodai szobámat az ismerősök megtöltötték naranccsal, mandarinnal, banánnal, nagy szemű szőlőfürtökkel. Nem akarták elhinni ugyanis, hogy a szocialista Magyarországon csak évente egyszer, többnyire december közepén lehet ilyesmiket kapni. Jól esett a figyelmesség, telefonáltam is haza, hogy elmondjam az otthoniaknak: reggel 4-5 narancsból facsartam magamnak innivalót, hogy kolbász helyett két banánt is befaltam és ebéd után, meg este is lenyomtam egy-egy mandarint.

Tudod barátom, ez itt akkoriban is természetes dolog volt és most is az. Volt és van narancs, banán meg minden. Mi most a tél végén is magunk készítette gyümölcslevet iszunk. igazi vitaminkúra, ráadásul nem drága sem a narancs, sem a citrom, sem a többi déligyümölcs, főleg ha a piacon veszi az ember, vagy az árustól, aki az utcán tolja háromkerekű kézikocsiján. Reggelente többnyire én kelek elsőnek és a feleségemnek meg az anyósomnak is én facsarom a gyümölcslevet. Közben odateszem a teavizet is, saját teánkból – török teából – készült teát iszunk. Egy kedves magyarországi muszlim barátom, aki teakereskedéssel foglalkozott nagyon leszólta ezt. De nekünk ez a legjobb! Miért is? Mert ez a miénk, ez hazai. Írtam erről korábban, hogy a múlt század elején honosodott meg a teatermesztés itten. A feleségem szülőfalujában is, ott ahol ma is sokan ennek a nővénynek a termesztésével foglalkoznak, ebből élnek. Nem egy könnyű élet! Régen az asszonyok kézzel csipegették a tealeveleket, ma már nagy ollókkal vagy ügyes kis gépekkel nyesegetik. De így sem könnyű munka ez!

Évente kétszer- háromszor is van teaszüret. A férfiak – mint például az apósom is – távol a családtól, például itt Isztambulban vállaltak/vállalnak munkát. Érdekes ez a kétlakiság, régen volt ilyen Magyarországon is. Például Dunaföldvárról sokan jártak Sztálinvárosba, ami később Dunaújvárossá magyarosította a nevét. A pentelei lankán épült nagy szocialista vasmű, vagy a papírgyár adott legtöbbjüknek munkát. A bonyhádi, a magyaregregyi vagy a hosszúhetényi parasztoknak pedig, a komló bányák. Azonos életforma, mégis mennyire más végeredmény: az itteni emberek a nehéz sors ellenére is valahogy mindig boldogultak, az otthoniak abban a kádári világban és most is kiszolgáltatottak és nyomorognak.

Talán ezért is mások itt az emberek. Legalábbis akiket én ismerek! Közvetlenebbek, barátságosabbak, mint az otthoniak. Tegnap például az egyik kedvenc boltban nézegettem valamit, és az árus azt mondta: hodzsám, azt nem vegye meg! Aztán elmagyarázta, hogy az a termék, bár szépen van becsomagolva és az ára is kedvezőbbnek látszik, de a minősége nem a legjobb. Nem akart nekem mindenáron eladni valamit, rám szózni egy bóvlit. Persze, hogy visszamegyek máskor is oda. Itt egyébként élmény minden vásárlás, mindegy mit vesz az ember, egy új cipőt, egy kiló krumplit, vagy éppen csirke szárnyat. Az utóbbit a kaszap szépen fel is darabolja, úgy ahogyan azt a kedves vevő kéri. Nem csak úgy belecsapja a papírba, hogy „nesze vidd”, mért nem veszel inkább egy fél birkát, mit tartod itt fel a sort!

Az élet itt Isztambulban sem könnyű, sok a szegény ember. Bár itt, aki akar, többnyire talál/találhat munkát. De nem mindenki tud, vagy akar. Nehéz eldönteni például a koldusokról, ki az, aki rászorultságból és ki az, aki hivatásszerűen kéreget. Péntekenként a dzsámink udvarában is vannak ilyen emberek. A minap pedig az orvostól hazafelé jövet is megszólított egy muszlim nő. Fiatal, lányaim korabeli, balikesziri asszony volt. Két gyerek várta, hogy vigyen haza valami kis ennivalót. A férje valahol távol, talán Németországban… Egy szomorú török népdal jutott eszembe, ahogy a történetét mesélte. Egy férfi és egy nő énekli. A nő azt kérdezi: honnan jössz vándor? Az én Alimat láttad-e, találkoztál- e vele? Nem láttam húgom – jön a válasz… aztán a nő elsírja egész életét. Kicsit talán benne van ebben minden, amit a kétlakiságról, az emberi élet nehézségeiről fentebb írtam neked. Ha gondolod, elküldhetem a linkjét, nem baj, hogy nem érted a szövegét, a szíved majd megérteti veled a mondanivalót. Mert szív és érzés van ebben a népdalban, őszinte tiszta emberi dolgokról szól, olyasmikről, amikre a hitünk mellett nekünk mindannyiunknak szükségünk van, ebben az egyre jobban elembertelenedő mai világban!

Sokan a muszlimok közül is csak a rosszat, a negatív dolgokat látják, láttatják. Tudom, látom, vannak mindenhol magukról megfeledkezett emberek. Én úgy vagyok ezzel, hogy aki sokat beszél, ír példálózik ilyen negatív dolgokkal, előbb- utóbb maga is olyanná válik, mint az általa közölt haszontalan gondolatok. A Prófétánk (blv) nem véletlenül jelezte előre, hogy jönnek majd emberek, akik ezt teszik, hogy különféle csoportosulások (és/vagy pártok, pártocskák) alakulnak majd, és az emberek egy része ezekhez csatlakozik. Azt már én mondom, mert így látom, hogy a legelvetemültebbek farkascsordákba tömörülnek, és együtt vonyítanak, nyüszítenek a többi ordasokkal…

Béke legyen veled, üdvözöl öreg barátod:

Ebubekir hodzsa

Isztambulból