A múlt héten, ha jól emlékszem, csütörtökön sűrű pelyhekben hullott a hó és a madáretetőm nagyon közkedvelt lett. Egy maréknyi magot alig két nap alatt eltüntettek a madarak. Lehet, hogy nagyobb palackot kellett volna madáretetővé alakítani.

A rigók a kedvenceim. Egészen közel mehetek az ablakhoz, akkor sem repülnek el, nagyon merész és cseles madárkák. Némelyik képes felborzolódni és a csőrét rémisztően tátogatva elkergetni a magoktól a kis verebeket, hogy mielőbb teletömhesse magát, aztán énekelget egy kicsit és őrzi az etetőt. No persze, idővel megunja és odébb áll.

A cinkék most nem jönnek, viszont a verebek és a rigók egyre többen, bámulatos kis állatok, nem zavarja őket se hó, se fagy, szép az életkéjük így is, úgy is! Csak repkednek fürgén, ugrálnak ide-oda a drótüveg peremén és vígan csicseregnek.

Sosem láttam még letargikus rigót. Bánatos madarakról, vagy bogarakról sem hallottam. Voltaképpen, ha kedvetlen állatra gondolok, csak emberhez közeli állat jut eszembe, mint egy kalitkába zárt, unatkozó papagáj, vagy egy kutya, akinek meghalt a gazdija, vagy egy állatkerti elefánt, akinek lehangoló a tél.

Ezek szerint a búbánat egy emberbetegség, amit mi, emberek ragasztunk az állatokra.

Remélem, a sárkányok nem fognak megfertőződni. Megérkeztek a Nyíregyházi Állatkertbe! Mintha hívtam volna őket.

A mesekönyvecském idevonzotta a sárkányokat, tanulmányozzuk ki a hüllőket, alaposan!

Mindenkinek őszinte üdvözletem! 

Csandi