Néhány hete majdnem belevetettem magam egy látszólag remek dologba, de mégsem tettem, és jó, hogy így alakult.

Úgy kezdődött, hogy mint minden este épp ágyamból néztem a tévét, és mivel elmélkedőszünet, azaz reklám ment, eltöprengtem. Apu meglátogatott az elötte való héten, hozott nekem picike üveg pingvint és picike papír eurót, én pedig az elmélkedőszünet alatt mint valami gondtalan ostobébi, azon tűnődtem, hogy mivel is lepjem meg magam a papír eurómból?

Videózós mobiltelefonnal, vagy videózós fényképezőgéppel?

No és akkor történt, hogy az én én kicsike tévém sötétbe borult, és azt szipogta: Klatyklatyklatyklaty.

Úgy véltem, szegény bizonyára elhalálozott, ezáltal az agytekervényeimben kalandozó kérdés eldőlt: sem mobiltelefon, sem fényképezőgép. Lapostévé!

Persze nem olyan óriási, ami befedi a szobám felét, csak egy aprócska. Másnap már meg is rendeltem volna, ha nem lakik a szomszéd utcában egy tévészerelő.

Anyucim nem badibilder, amióta asztmás vízummal jár a levegő ki-be a tüdejébe, ámde kijelentette: Nem nyugszik addig, míg el nem viszi tévémet, a szerelőműhelyébe!

Bizony, cipekedve autókámig, oda-vissza, így-úgy, de hősies módon el is juttatta a szerelőhöz, aki csodák csodája! Meggyógyította a tévémet!

Őszintén szólva elsőre nem hittem Anyunak, nem hittem, hogy a tévém javítható, de tévedtem és ennek nagyon örülök. Már nagyon megszerettem ezt a kis elavult tévét, hozzáigazodnak az ujjaimhoz a távirányító gombjai, úgyhogy velem marad. Még nem jön a lapos!

Szép időket!

Csandi