Megdöbbenten olvastam azt az emailen kapott üzenetet, amely a következő:

Árvíz és védelem...

Egyike vagyok azon több ezer vidéki rendőrnek, akiket Borsod megyébe
vezényeltek az árvízi védekezésben segédkezni. Az alábbiakban a
tapasztalataimat kívánom megosztani Önökkel.

Az odavezető út során több alkalommal is meg kellett állnunk félórákat
vagy egy egész órát várni, hogy a vezető törzs kiokoskodja, hogy merre
is kéne menni, meg hol is van ránk szükség. Volt, hogy megálltunk egy
faluban, mondván, hogy itt kell segédkezünk. Eltelik öt perc, és
közlik, hogy ez mégsem az a falu, vissza a buszokra. Láttuk, hogy nagy
a fejetlenség és ez akkor még csak a kezdet volt.

Végül a több mint 10 órás út után a Felsődopszába történő
megérkezésünkkor lesújtó állapotok fogadtak bennünket, főleg miután
közölték velünk, hogy a megáradt Hernád folyó által veszélyeztetett
cigánysort kell megvédenünk. Akkor már tudtuk, hogy sok jóra nem
számíthatunk. Amíg mi rendőrök - és a később hozzánk csatlakozott
rendőr tanulók - több mint százan reggeltől estig homokot lapátoltunk,
zsákokat adogattunk, gátat erősítettünk, addig a cigányok egész nap
csak az elárasztott putrijukban döglöttek vagy a kerítésüknek
támaszkodva figyeltek minket. Ugyan a délután folyamán néhányan
segítettek a védekezésben és valóban kivették a részüket a munkából,
de a számuk körülbelül a 10 főt ha elérte. Felháborító és dühítő volt,
mikor életerős cigányok mondták nekünk, hogy a munkánknak nincs semmi
értelme, hiszen a gát úgyis át fog szakadni, ezért nem is segítenek.
Talán az én érdekem, hogy a lakóházukat ne árassza el a hömpölygő
folyó?

A helyi jobb(ik) érzésű magyarok ezzel szemben ott segítettek nekünk,
ahol tudtak. Szendvicseket készítettek, kávét, ásványvizet hoztak
nekünk, ezúton is köszönet nekik.

Ezzel szemben a pofátlanság iskolapéldája volt, amikor néhány mokka
gondolt egyet és lopni kezdték a buszunkról a mi
ásványvízkészletünket, amíg mi a gáton dolgoztunk, vagy éppen egy-két
lapátról vélekedtek úgy, hogy az náluk jobb helyen lesz (persze nem
álltak volna be segíteni velük).

Alighanem a nap fénypontja volt, mikor a Duna TV riportere kamerával
megjelent a helyszínen, hogy beszámoljon az eseményekről. Persze nem
bennünket kérdeztek meg az állapotokról: néhány másodpercig filmeztek,
majd készítettek egy gyors interjút az éppen a helyszínen tartózkodó
Dobson Tiborral. A cigányok látták, hogy kint van a tv, erre apuka
néhány fiával együtt egyből elkezdte pakolni a homokzsákokat a házuk
előtt. A riporter ezt meglátva azonnal átkelt a homokzsákokon, s a
cigányok házához érve rájuk közelítve filmezett, hogy mindenki
láthassa majd, kikről is van szó. Ekkor mi, a gáton dolgozók hangos
tapsviharba kezdtünk. Kíváncsi vagyok, vajon a hangot kivágták-e az
anyagból, egyáltalán levetítésre került-e. Kérdeztük is Dobson úrtól:
szó nélkül hagyja ezt? Legalább mikor visszaért a riporter, jól
leteremtette, hogy nem inkább a reggel óta a helyszínen dolgozó
rendőröket kellene bemutatni a lakosságnak, a médiát meglátva érdekes
módon azonnal munkához látó cigányok helyett? Már nem hallottam a
riporter válaszát. Mikor a média munkatársai elmentek, az egyik
kolléga oda is kiáltotta a cigányoknak, hogy "Már nem kell
dolgoznotok, elment a kamera, biztos benne lesztek a tv-ben!" A
kátrányos helyzetűek fel is hagytak a munkával.

Ez csak néhány kiragadott példa abból, amit én láttam és tapasztaltam
az ott tartózkodásom ideje alatt. Az összezsúfolt szállásokról és a
koordináció hiányáról, a rendőrség által vásárolt naptejek, napolajak
minőségéről, a törvénytisztelő helyi lakosság véleményéről, elkeserítő
helyzetéről már inkább szót sem ejtek."


---

És hogy teljes legyen a kép, a gátakon dolgozók Miskolcról kapnak
parizert és kenőmájast, a sportcsarnokban elszállásolt cigányok napi 5
( öt! )-szöri étkezést (de válogatnak, semmi nem jó). Ugye kajára nem
kell költeni, azt a pénzt azonnal el kell inni. Mert házat majd épít a
zállam. És hát az élet nem áll meg, a szerelemnek be kell teljesülni,
az ösztön, meg a hormonok, szóval cigány úr a sportcsarnokban tette
férfiúi kötelességét cigányasszonnyal egymás örömére, és őket az sem
tartotta vissza, hogy még kb. 750-en vannak ugyanabban a légtérben...
abban a csarnokban, ahol a DKSK-s lányok pár éve megverték a Mizo-PVSK
kosarasait, ami akkor keveseknek sikerült. Most meg fertőtleníteni
kell. Igazságtalan-e vagyok?

Elgondolkodtam azon, mozgalmat indítok, mondjunk le a tüzijátékról és az erre szánt összeget utalják át az árvizkárosultak javára, de természetesnek vettem a gátakon  segíteni szándékozók embert próbáló munkáját..

Ugy határoztam tehát, hogy illenék a gátakon dolgozóknak valamilyen formában kifejezni hálánkat, hiszen küzdelmük az árral nem mindennapos teljesítmény. A számomra adott virtuális lehetőségek közül egy olyan oldal megalakítása, amely a védekezésben résztvevő emberek , közösségek, katonák, rendőrök egyesületek, civil szervezetek, munkáját örökiti meg.

Ósszegyüjtöm az eddig megjelent cikkeket, hanganyagokat

klubtagjaink és mindenki aki köszönetét szeretné kifejezni néhány soros kommenttel köszönné meg munkájukat.

Megkérek mindenkit, hogy a védekezés munkáiról küldjenek be fotókat, az ott dolgozókról fényképeket tegyenek fel a galériába.

Szép elegáns oldalon lehetősség lesz az összes segítő kéz fáradozását elismerni.

Én, a klub tagjai és a network közösség minden tagja ezzel az oldallal tennénk emlékezetessé és elismertté azt az áldozatos és kemény harcot mit a gátakon dolgozók végeztek az árral küzdve elkeserítő, kilátástalannak tűnő de életeket és értékeket mentő munkájukat.