Nyílt levél dr. Horváth Ágneshez!

Mélyen tisztelt Miniszter Asszony!



Bokros kormányzati teendői közepette kérem, ne vegye tolakodásnak, hogy

szerény vidéki gyermekorvosként az alábbi személyes hangú történettel

zaklatom. Meg szeretném osztani Önnel egyik ügyeleti élményemet. Történt,

hogy egy átlagos ügyeleti nap késő délutánján, midőn a napi osztályos és

ambulanter munkától már némiképp elfáradtam, egy rövid szünet adódott.

Megjegyzem, e munka semmiben sem különbözik a napközbenitől, bár az előbbit

70%-ban mérik (ez mai árfolyamon bruttó 560 Ft/óra). Szóval kihasználva e

röpke szabadidőt nagy izgalommal felbontom havi fizetési borítékomat. Ahogy

korábban is szoktam, gyorsan végigfuttatom tekintetem a részletekkel nem

törődve egészen a nettó banki átutalásig: 57 900 Ft, 57 900 Ft, 57 900 Ft

villog, mint a Jack Pot a kaszinóban. Snitt.

Érzem, kezdek rosszul lenni. Hányingerem van, szédülök. A végtagjaim

elnehezülnek. A levegőt nehezen, kapkodva veszem, azt hiszem, azonnal

elájulok. Igen, tudom, tanultam a pánikbetegség testi tünetei ezek. Tehát

pánikban vagyok. Önfegyelem, majd kicsit összeszedem magam. Első gondolatom

a család: Bercike négy hónapos és végzős egyetemista anyukája. Igen ők

ketten még csak tőlem függnek. Snitt.

Közüzemi számlák villannak fel (tanulságként NOTA BENE: távhő évvégi

egyenlege: 100.000 Ft ). Persze sokadszor is, sokszorosan túlszámlázták,

hiába jeleztük. A valós összeg ennek a töredéke. Fizetés versus számla: örök

harc és győzzön a jobb! Szorongok. Egy 70 ágyas megyei kórház háromemeletes

gyermekosztályán egyedül vagyok, szintenként két nővér segít. Koraszülöttől

serdülőig, 0-18 éves korig, ha tetszik 1200 grammtól-120 kg-ig széles a

betegpopuláció. Minden gyermek vizsgálata egy próbatétel. Vallomás a

tudásról, számadás a lelkiismeretről. A legkisebb döntésnek is súlya van.

Csak egy diagnózis fogadható el. A JÓ.

Nővércsengő, beteg gyermeket hoznak. Ellátom. Két év klinikum után talán van

némi rutinom. Újra egymagam vagyok. Flash back: 57 900 Ft, 57 900 Ft, 57 900

Ft. Szenvedek. Abbahagyom most, és hazamegyek. NEM! Nem lehet, én felelek

minden gyermek egészségéért. Jó, akkor holnaptól nem dolgozom. Sztrájkolok.

NEM! Az orvosi eskü kötelez a humán szolgálatra, na meg a lelkiismeret.

Tovább ötletelek. Akkor külföld! Jó, de anyaföldbe gyökerezett lábbal

hogyan? Egyébként is az állam miért bünteti polgárait, hogy az adójukból

kitanít, majd ilyen fizetéssel elüldöz, a nép meg felcser nélkül marad.

Gyógyszercég! NEM! A piacon sem tudok alkudni, vigéckedni különben sincs

gyomrom. Paraszolvencia! NEM! Ehhez meg arcom nincsen. Magas erkölcsi mércém

és fanatikus hivatástudatom foglya vagyok. Gyötrődöm, majd elönt a méreg.

Gyűlölök mindenkit, aki többet keres. Őrjöngök, nem vagyok már önmagam.

Nővérhívás. Megyek. A gyermek üvöltve sír, az anyuka pityeregve panaszkodik.

Érzem, felrobbanok az indulattól, kiáltani tudnék: ELÉG, ELÉG, ELÉG!

És mint annyi sorsfordulónál az életemben, e mostani apokalipszisben is

meghallom közelről az Úr szavát, ki szelíden szól: Fiam, a szeretet a te

fegyvered! Elszégyellem magam, majd lassan felötlik bennem a rövid időre

elfelejtett IGE: Nekem dolgom van ebben a világban... és dolgozom tovább.

Ennyi a történet. Happy End nincs, a bérszámfejtő hölggyel beszéltem, aki

elmagyarázta, miért annyi. Tanulságként a jövő generációnak, aki e pályát

választja, összefoglalom: két év gyermekorvosi gyakorlat után hivatalosan,

káprázat nélkül 57 900 Ft volt egyszer és remélem utoljára egy havi nettó

fizetésem. Később megértettem, hogy a fenti jövedelem nem engem vagy a

munkámat jellemez kedves Ágnes, hanem Önt és mindazt, amit képvisel. Én

továbbra is büszke vagyok, hogy a legszebb hivatást gyakorolhatom, remélem

nem csak a saját, hanem a helyi gyermektársadalom örömére is. Szégyenkezzen

Ön a fizetésem miatt. Ez nem az én, hanem az Ön bizonyítványa. Nálam

elégtelen.