Bulvárhírek Csisztu Zsuzsáról: Kovács Istvánné Mária Magdolna blog

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam

B.B. - 2004. október 21. (10:18)

Csisztu Zsuzsa: 'Engem nem a bulvárlapok találtak ki'

A riporternőt már nem érdeklik a róla szóló 'szencázióterhes' híradások

Csisztu kipakol. Nem. Csisztu Zsuzsa férje pakol ki, Csisztu összepakol. Vagy be. A hazai bulvársajtó hónapok óta futja a köröket, hol jobbról, hol balról előz. Egy házasság vége, amely most a címlapokon éli mindennapjait. De hol a határ? Van-e egyáltalán? Csisztu Zsuzsa a bulvárbugyor viszonyrendszereiről beszélt lapunknak.

- Szokott megjegyzést tenni, felsóhajtani az újságárus, amikor kiadja az "újabb fejezetet" a kisablakon?

- Volt már rá példa. Főként abban az időszakban, amikor mindig ugyanott vásároltam meg az újságokat. Többnyire kedves és bátorító megjegyzéseket kaptam. Ma már viszont ez kevésbé jellemző, és ennek igen prózai oka van: nem veszem meg a bulvárlapokat. Ugyanis van olyan dolog, amiért az ember egyszerűen nem ad ki pénzt.

Fotó:
www.csisztu.hu- De valahol csak elolvassa az Önről szóló cikkeket?

- Legtöbbször a családomból hív fel valaki, vagy valamelyik ismerősöm, barátom szól, hogy olvasta, látta, én olvastam-e? Ezek után nézem meg én is, hogy mit írtak rólam. Legtöbbször az interneten, vagy olyan helyen, ahol gyorsan át tudom lapozni az újságokat.

- És ilyenkor felsikít? Egyáltalán, hogyan fogadja az Önről szóló híradásokat?

- Ma már teljes közönnyel. Legtöbbször elintézem egy vállrándítással, persze, van olyan is, hogy egyik-másik nagyon felbosszant. Az az igazság, hogy ezeknek a cikkeknek nevezett valamiknek nincs semmi jelentőségük. Viszont nagyon dühítő, hogy egy sor olyan dologtól veszik el a felületet, amely sokkal inkább érdekesebb lehet az embereknek. Sokszor eszembe jut: ha már én is unom magam a címlapokon, akkor ezt más ember már mennyire unhatja!

- Ezzel vitatkoznék: ha senkit sem érdekelne a magánélete, a bulvárlapok nyilván nem raknák ki folyton a címlapokra...

- Biztosan sokan vannak, akik ráismernek saját történeteikre, tudnak azonosulni a helyzettel, és a szerkesztők valószínűleg pont ezzel az érvvel dobják piacra a cikkeket. De azt gondolom, hogy ez a témakör, a mások magánélete alapvetően nem érdekli a közönséget, és ők ugyanúgy unják, mint én. Az emberek józanságát sokan lebecsülik, pedig az van, létezik, és az egyik legerősebb kapaszkodóm. Mindezt egyébként egyéb találkozásokkor, vagy a weboldalamra küldött pozitív és megerősítő üzenetekből is le tudom mérni, s ezeket ezúton is köszönöm. Az emberek tudják, látják, hogy naponta szerepelek az újságokban, de azt is tudják, mint ahogy a bulvársajtó munkatársai is: engem nem a lapok találtak ki, én már akkor ismert voltam, amikor ők még nem is léteztek a magyar piacon. A közéletben a saját jogomon, a tévés szereplések, rádiós munkák, különböző fellépések okán vagyok jelen, nem pedig azért, mert ők írnak rólam.

- Sokan viszont azt mondják: ezekből a cikkekből "él", hiszen csak ezek segítségével maradhat ismert.

- Elutasítom azt a nézetet, amit Gábor Zsa Zsa hangoztatott előszeretettel: "Mindegy mit, csak írjon rólam a sajtó!". Világéletemben igényesen próbáltam kezelni mindent. Igényesen kezeltem az életemet, a munkám során igyekeztem igényes dolgokat kiadni a kezemből, mert azt vallom: ez a legkevesebb, amit az ember megtehet saját magával és a közönségével szemben. Az a fajta szemlélet, amely a sajtót úgy kezeli, ahogy azt Gábor Zsa Zsa megjegyezte, eltereli a figyelmet arról, amit az ember valójábanközvetíteni akar.

Fotó:
www.csisztu.hu

- Volt olyan pont az elmúlt hónapokban, amikor azt mondta: Nem! Ebből elegem van!

- Amikor ez az egész elindult, és rajtam kívülálló okok miatt egyre többet írt rólunk a sajtó, már tudtam, hogy ez egy kezelhetetlen helyzet. Szinte minden sort meg lehetett volna cáfolni, mindenre lett volna válasz, vagy indok, de ezek senkit sem érdekeltek. Gyakorlatilag arról, amihez nekem van a legtöbb közöm, a magánéletemről, nélkülem írtak és írnak. Vagyis a saját történetemhez egyáltalán nincs szükség rám. Pedig egyszerűen ez a téma nem tartozik a nagyvilágra. Akkor is nyilatkoztam, amikor nem is nyilatkoztam, ha volt valami "újabb szenzációs" adalék, akkor betették a régebbi kijelentéseimet, kiollóztak, beraktak, szóval, gyártották a botrányt. Pedig ha belegondolunk, semmi extra nem történik, csupán annyi, ami emberek millióival világszerte.

- Hogyan kell ezt elképzelnünk? Hogyan születik meg egy ilyen Csisztu-cikk?

- Amikor tudom, hogy mi jelenik majd meg, akkor nem nagyon izgulok. Amikor elküldték a szöveget, volt lehetőségem javítani, amikor láttam, mi kerül utcára. Azért ilyen is van. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha ebben a szakmában csak kóklerek dolgoznának, de azt látni kell: ezen a területen nem feltétlenül a képesség alapján jutnak emberek pozícióhoz. Rengetegen dolgoznak olyanok, akiktől sokat lehet tanulni, akikre érdemes odafigyelni, akit tisztel az ember. És pont ez volna a lényeg itt is: a kölcsönösség, a bizalmi helyzet megteremtése. Nem dicsekvésképpen, de én több száz interjút készítettem, és az alanyaim soha sem mondták legközelebb, hogy nem beszélnek velem többet. Az újságírónak az a jó, ha az alanynak is jó, hiszen ettől jobb lesz a cikk - nem értem, hogy ezt miért gondolja másképp néhány kedves kolléga.

- Miért? Ők hogy gondolják?

- Az a gyakorlat működik leginkább, hogy felhív egy ismeretlen, elhadar egy nevet, és már kezdi is: "csak azt szeretném megkérdezni, hogy..." Be sem mutatkozik, azt sem mondja, honnan jött. Pedig ez lenne a legkevesebb. Aztán hamar kiderül, miről lenne szó, és én erre közlöm: a magánéletemről nem nyilatkozom. Persze sokszor ez sem jelent semmit, mert vagy belekapaszkodnak egy fél mondatomba, és abból kerekedik másnapra cikk, de volt olyan is, hogy egy ordító címlapcím, - lásd.: "lefejezné a főszerkesztőt" - amelyet nekem tulajdonítottak, soha többet nem bukkant fel a cikkben, mivel én azt sehol le nem írtam, vagy nem mondtam. Most már azért rutinosabb vagyok, nem lehet úgymond csapdába ejteni. De ezt nem a rutinnak kellene szabályozni.

Fotó:
www.csisztu.hu

- Jó. Akkor most bemutatkozom, elmondom, honnan vagyok, és megkérdezem: Mi az, amit Csisztu Zsuzsa magánéletéről most tudni lehet?

- Következetes vagyok, így nem nyilatkozom az életem ezen részéről. Egyszerűen kell, hogy az embernek legyen egy csöppnyi, önálló fejezete az életében, ami csak és kizárólag róla szól. Azt gondolom, hogy ennek tiszteletben tartása nem ördöngösség, nincs benne semmi elmeháborodottság. Van a magánéletem és van a munkám, amely történetesen a kirakatban zajlik, csupán azért mert a televízió és a rádió ilyen közeg, de ez két különböző terület. És hál'istennek ezt azért többen is látják. Nagyon sok felkérést kapok női lapoktól, egészséges életmódot hirdető újságoktól, magazinoktól olyan interjúkra, amelyekből kiderül, hogy sok értékes dolgot lehet megvitatni egy-egy interjúban a magánélet szétcincálása nélkül is.

- Nem lehet, hogy ez az oka annak, hogy a közönség szerint két Csisztu Zsuzsa van? Az egyik a sikeres, tehetséges nő, a másik pedig a "bulvárhős"?

- Szerintem ez nincs így. Az Ön által említett két kép ugyanis nagyon is egy. A bulvársajtó csak az igényesebb lapok farvizén próbál hajókázni, hiszen van egy olyan ember, aki több évtizede a saját jogán, uram bocsá' a sporteredményei miatt ismert. De az emberek átlátnak a szitán, mert a józanság nagyon erős. Mindenki látja, hogy mit teszek, hogy mit tudok, így azzal is tisztában vannak, hogy ezeket a hullámokat nem én gerjesztem.

- Megkeseredettnek tűnik...

- Azon már túl vagyok. Ezek a lapok, papírok a "futottak még" kategóriába sem tartoznak. Van jónéhány értékes ember, akinek a véleménye iránytű a számomra, akiknek a szakmai és emberi megítélése lakmuszpapírként jelezte nekem mindig, hogy merre haladok. A többi "furcsa" forrásból, ki tudja milyen érzelmek által táplált véleményt csak megszűrve engedem magamhoz közel. Egyébként meg csupán az a fontos, hogy az ember mindig el tudjon számolni magával, hogy mindig nyugodt legyen a lelkiismerete.

- Legyen nyugodt az enyém is! Mi az, amit még sohasem kérdeztek meg Öntől?

- Hát például, hogy hányas láb...

- Hoppá! Mondja, hányas...

- Nem is. Már azt is megkérdezték egyszer. 36-os.

Címkék: Csisztu Zsuzsa