Az etelközi magyarságnak szoros kapcsolata volt a dunai bulgárokkal, akik a Kárpát-medence déli részét is uralmuk alatt tartották. Ez a kapcsolat közel kétszáz évig tartott. A 9. század közepétől kezdve a Bulgáriában tevékenykedő misszionáriusok kapcsolatba kellett, hogy kerüljenek a Duna túlsó oldalán tanyázó magyarokkal is. Ennek a kérdésnek a kutatása előtt nagy nehézségek tornyosulnak. Ugyanis a dunai bulgárok folyamatosan és rohamosan elszlávosodtak, másfelől a bulgár egyház nyelve Methód tanítványainak megérkeztéig görög, majd később szláv volt. Hogy mégsem teljesen reménytelen ez a kutatás, arra egy példát idéznék. A régi bulgároknál a pogány szentély neve kapiste volt. Ennek végződése az iste már szláv képző, de az alapszó török és azonos azzal, amit mi kép formájában vettünk át a törökből. Nem lehet véletlen, hogy a keresztény bulgárok a pogány bulgárok pogány szobrait, képeit török szóval illették. A szó első magyar előfordulását a Gyulafehérvári Sorokból 1315 körül ismerjük (mai átírásban) szent oltáron kenyér képében. Vagyis több mint három évszázaddal a honfoglalás után a szónak még mindig kultikus jelentése van.

Ugyanakkor, mint ezt a honfoglalás körüli eseményekből is látjuk, Bizánc is igyekezett megnyerni a magyarokat, elsősorban azért, hogy a bulgárokat sakkban tartsa. Biztosak lehetünk abban, hogy nem csak a honfoglalás után jártak magyar küldöttségek Bizáncban. S forrásszerűen is igazolni tudjuk, hogy magyarok éltek Konstantinápolyban, például a testőrségben, a hadseregben. Philotheos 899-ben összeállított művében arról ír, hogy mely ünnepeken kiket hogyan, hová kell az udvari lakomához leültetni. Azok között, akiket az alsóbb asztalokhoz kell meghívni a testőrség idegen népbeli tisztjei között fel vannak sorolva türk néven a magyarok is.

communio.hu