Minthogy a visszaút téli idõszakra esett volna, a csapat elhatározta, hogy megvárja a hideg idõ elmúlását. Így csak 1806. március 23-án vágtak neki a visszaútnak, és szeptember 23-án értek haza. Az expedíció politikai és tudományos szempontból is nagy jelentõségre tett szert. Erõsítette az amerikai igényeket az oregoni területekre, amelyeket késõbb az USA meg is vásárolt Angliától, és így kijutott a Csendes-óceánhoz - Kanadától délre. Másrészt számos új növény- és állatfajt fedeztek fel az út résztvevõi.

A végül 33 fõsre gyarapodó csoport 1804. május 14-én indult útnak. A társulat igen vegyes összetételû volt: York, a rabszolga és Sacagawea, egy indián asszony is velük tartott, amikor Clarkék elindultak Camp Dubois-ból. Hamarosan találkoztak Lewisszal is, aki a Missouriban lévõ Saint Charlesban csatlakozott hozzájuk. Végül a Missouri folyó mentén, nyugatra haladva negyvenre nõtt a létszám. A Corps of Discovery (Felfedezõtestület) névre keresztelt csapat egyetlen tagját veszítette el: 1804.

De térjünk vissza Lewishoz és Clarkhoz! Az õ útjukat az inspirálta, hogy a francia birtokok megszerzésével kitágult az USA horizontja, s fõleg az északi részeken, már nagyon közel kerültek a Csendes-óceáni partokhoz. (Délen még a spanyolok tartották magukat, késõbb pedig a mexikóiakkal kerültek szembe az amerikaiak.)

A vásárlás után néhány héttel az akkori amerikai elnök, Thomas Jefferson megszavaztatta a kongresszussal, vagyis a törvényhozással, hogy 2500 dollárt adnak egy nyugati felfedezõút finanszírozására.

Az Egyesült Államok hosszas próbálkozások után, 1803-ban vásárolta meg Franciaországtól az akkori Louisianát. A hangsúly az ?akkori?-n van, hiszen ez az elnevezés sokkal nagyobb területet jelentett 1803-ban, mint a ma Louisianának nevezett szövetségi állam területe. A ?francia Louisiana? fennhatósága jelenleg tucatnyi szövetségi államot tenne ki: többek között beletartozott akkoriban Iowa, Missouri, Arkansas, Louisiana, Kansas, Nebraska, Montana is e régióba.

Dines füligszáj. Nagyon örül, hogy ismét találkozhatunk. Soha nem beszéltem neki rokonaimról, de õ sorba kérdezi az egész családfát, ki, hogy van, mit csinál. Csupa szív. Édesapjától örökölte a két terembõl álló, elsõsorban hindu ruházatokra szakosodott boltját, telis-tele gyönyörûséges ruhákkal és anyagokkal. Édesapja annak ellenére, hogy már több mint tíz éve átadta fiának az üzletet, minden nap ott ül a bejáratnál törökülésben és kitartóan, megfontolt mozdulatokkal hajtogatja a ruhákat.

Közben kapaszkodnom kell ám, mert még odaveszek a Vrindávan összes gödrét meglátogató riksám hátán. A sûrûsödõ tömegbõl elõbukkannak a boltjukból régi barátként integetõ Loi Bazár-i árusok. Kifizetem a nyolc Rúpiát, és máris Dines boltjában ücsörgök. Itt szoktam kezdeni a bazározást. Egyébként, ha egy-két hónapra jövök, van, hogy az elsõ két hétben ide se nézek. Az ember nem azért jön Vrindávanba, hogy bazárokat nézegessen. Bazárok Delhiben is vannak.

Tudatom szabadon maradó részével pedig szégyenkeztem, sõt még némi kapacitás arra is maradt, hogy gondolkodjak az eseményeken. Legnagyobb megdöbbenésemre a riksás nem haragudott sem rám, sem a világra. A szembe jövõ riksásokkal hangos köszönésekkel és csöngetésekkel üdvözölték egymást: "Rádhé, Rádhé!" Rádhá, más néven Rádháráni az isteni gyönyörenergia megtestesülése. Õhozzá szoktak imádkozni, hogy az ember mindig emlékezhessen istenre, és soha ne feledkezzen meg róla, hogy állandóan az Õ szolgálatával foglalja le magát, vagyis, hogy képes legyen olyan odaadó tudattal végezni mindent, a munkát, a gyermeknevelést, a fõzést, hogy azzal isten örömét szolgálja.

Át Rúpia", vagyis nyolc Rúpia, mondja. Ezt már az elején is tudtam, és te is tudtad, öregem, mondom magyarul, jön is rá a hindi válasz, de akkor már vígan lobogott lenge öltözetem mintegy a száguldó riksa zászlajaként. Ilyenkor jut az ember eszébe, hogy talán mégis jobb lett volna gyalogosan, ugyanis a riksások nem feltétlenül kímélik jármûvüket. Olykor a tengelypróbáló gödrök sem jelentenek akadályt. Talán arra gondolnak, hogy egy bizonyos sebesség fölött a riksának nem lesz ideje belehuppannia a gödörbe.

"Bisz rupia"- mondja a riksás. Vagyis húsz, holott az öt-hat utcasaroknyi távolság valós ára öt rúpia volna. Igaz, Vrindávan nagy zarándokhely, zarándoklatszezonkor milliók keresik fel a hinduk Mekkáját, ezért a riksások tolla itt valamivel vastagabban fog, mint másutt. Ezért a távolságért a reális fuvardíj itt 8-10 rúpia volna. Reggel és este 8 rúpia, délben a riksásokat is megizzasztó hõségben 10 rúpia, de húsz rúpia azért mégis csak sok. Látva gondolataimat a riksás kérdõn néz rám.

Legszívesebben láthatatlanul kóborolnék Indiában. Csak mennék, mennék, aztán néha meg-megállnék, hallgatóznék, leskelõdnék, majd csöndösen, lopakodva továbbállnék, hogy észre se vegyenek, meg ne zavarjam õket, csak nyugodtan fõzzönek, préseljék a cukornádat, rázzák az áldozati csengõt, velem ne foglalkozzanak. Miként így töprengek magamban, megáll mellettem egy riksás, és jellegzetes fejbiccentéssel kérdi, merre megyek. "Loi bazar ketna rupia?"-kérdem tarzani hindi nyelvemmel, hogy mennyiért visz be a Loi Bazárba, Vrindávan fõ bazárjába.