Az etelközi magyarságnak szoros kapcsolata volt a dunai bulgárokkal, akik a Kárpát-medence déli részét is uralmuk alatt tartották. Ez a kapcsolat közel kétszáz évig tartott. A 9. század közepétõl kezdve a Bulgáriában tevékenykedõ misszionáriusok kapcsolatba kellett, hogy kerüljenek a Duna túlsó oldalán tanyázó magyarokkal is. Ennek a kérdésnek a kutatása elõtt nagy nehézségek tornyosulnak. Ugyanis a dunai bulgárok folyamatosan és rohamosan elszlávosodtak, másfelõl a bulgár egyház nyelve Methód tanítványainak megérkeztéig görög, majd késõbb szláv volt.

869-ben hívták össze a negyedik Konstantinápolyi Zsinatot. Ennek egyik feladata volt, hogy formálisan is jóváhagyja Photius elmozdítását és Ignatius visszahelyezését. Ez meg is történt és a pápai küldöttek jelenlétében Photiust és híveit ünnepélyesen kiközösítették. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Három nappal a zsinat hivatalos befejezése után, de még mielõtt a küldöttek útnak indultak volna hazafelé, megérkezett Konstantinápolyba a bulgár uralkodó Boris küldöttsége.

Bölcs Leó nevezetes Taktika címû mûvében 904 és 912 között azt írja, hogy a bulgárok csak annyiban különböznek a magyaroktól, hogy a bulgárok megkeresztelkedtek és elfogadták a bizánciak erkölcseit, elhagyták nomád és pogány szokásaikat, míg a magyarok (nála türkök) ezt még nem tették meg. A szamanída vezérnek Dzsajhaninak, tulajdonított, minden valószínûség szerint Ibn Hurdadzbih mûvére visszamenõ leírás azt írja az Etelközben élõ magyarokról, hogy a magyarok, akik a Duna partján vannak, a másik parton látják azt a népet, amelyet Wanandarnak hívnak, és akik mind keresztények.