ÉN, SOHA SEM VÁLTOZOM,

AZ IDŐ ÍGY ALKOTOTT MEG.

EREIMBEN KONOK MAGYAR VÉR CSOROG,

S LÁBAIM-KEZEIM SEM REMEG!

ÉBREDÉSKOR DUZZOGOK,

ESTÉRE REMÉNY TŐR REÁM.

MAGAMMAL HARCOLOK-KÜSZKÖDÖK,

SZERET E ENGEMET MAGYAR HAZÁM?

MAGAMRÓL ROSSZ A VÉLEMÉNYEM,

MIÉRT GYÖTRI LELKEM SZERELEM?

"A KÖLTÉSZET VILÁGOSSÁGOT TEREMT ABBA A SÖTÉT ALAGÚTBA, AMIBEN AZ AKTUÁLIS KORMÁNYOK "KÉNY-

SZERHATALMA" ÉPPEN TEVÉKENYKEDIK! AMIT NEM AZ

AKTUÁLIS "KÉNYSZERHATALOM" VALÓSÍT MEG, HANEM A NÉP SZAVA SZÜLI MEG A GONDOLATOT/ KAT! /

AZ A KÖLTÉSZET VIRÁGÁGYA ÉS A " DEMOKRATIKUS ÉS SZABAD SZÓLÁSSZABADSÁG NAPOS CSILLOGÁSA!"

Mondod, hogy szeretsz...s angyalom,

Én meg szólok sietve,

Te vagy fényes csillagom,

Szeretet-szerelem magva lett elvetve,

Magányomban elég bánat ért

Annyira szép, annyira jó -

Hallani, meghalnék szemeidért,

Oda bújva hozzám:

TURBÉKOLÓ GERLEKÉNT!

Mondod, hogy szeretsz...s angyalom,

Kincs vagy nekem, rubint

Tündökölsz velem, virradó hajnalon,

Szereteted távolból is érint,

Amit szellő hoz el hozzám s sóhajom.

Angyal áll a küszöbön: egy apró baba,
Tipeg felém, bár még nem beszél.

A szomszéd asszony az édesanya,

Aki utána sietve felkapja, mint a szél.

Gyengéden megcsókolja,

Popsiját megpaskolja,

Édesanyai kebleken, ölelésen az angyalka

Mosolyog kacagva!

Hogy csillog szeme, életörömök leánykája,

Benne az isteni, szűzi lélek virágzása,

A csöppség arcpírjainak ártatlansága:

Napisten kápráztató ragyogása,

A folyosó zugában

Rúgkapál rabságában,

És gagyog kedvesen, minha szállna

A derű kacagása!

Szentünnep! Virul lelkem boldogságtól

Szentlélek szállt belém.

Egy el nem mondható test lettem,

Örömömben nincs párja bennem,

S én itt vagyok,érzek,látok:

Isten kebelén nyugszom s virágzom.

Mennyire kedves nekem ez a föld s tájék,

Ahol sok a boldog ember, sok a magyar.

Jobbágy és földműves ivadék,

lennék jómagam, mint költő

s nem hiába csörgedez paraszti vér:

születésem, több száz éves emberöltő!

Ott voltam akkor is és éltem,

a múltban, ahol a magyar fák égig értek,

háborúk, csaták történelmét láttam:

s a hős magyarok nem féltek!

Szívemben csendes, rügyező virágok,

Így tündökölnek feléd illatozások,

Én szeretnék üzenni tegnapról s máról,

A kinyílt rózsaszálról

S nem látom alakodat. Hajadat simogatom,-

S lelkemben éjjelente elő varázsolom,-

Szemeidet, zöld macska szemeidet látván

Könnyezem meg testemet üresen-árván.

Ha eljönnél hozzám, szívem s lelkem vár,

Esengve előtted kérdőn, gyere vissza napsugár,

Tested hol villanó vaku, hol sötétség szürkülete,

Emlékszik agyam örökre kecses kezeidre,

Ujjaiddal turkálsz hajamban és testemre

Simogatással felelsz, szavak nélkül szerelmemre:

Életem voltál, jöjj vissza hozzám újra,

Betakarózva mellém, sóhajomat elhallgattatva.

Otthon voltam Budapesten, sírt és fájt lelkem,

Nem találtam fákat, helyette betonszörnyek

Emelkedtek a magasba, nem ismertem

Meg szülővárosom, oly kedvetlen lettem,

Hullottak szemeimből a könnyek!

Vigasztalhatatlan így a szív s az élet értelme

Minek az emlék, ha eltűntek a gyermekkori napok,

Mit neked! Hová sodort engem a lét ereje

Otthonom, szülém volt Budapest szépsége,

          És most idegen vagyok!

Kiírtották a fákat, letiporták az emlék mezejét,

Ott hol én voltam a gyermek s az örök szerelmek,

Kedvesek, szirénhajú, lepkeszárnyú édesek,

Dédelgették szívemet, adták nekem csókjaik erejét

            Mind-mind kegyvesztettek!