Otthon voltam Budapesten, sírt és fájt lelkem,

Nem találtam fákat, helyette betonszörnyek

Emelkedtek a magasba, nem ismertem

Meg szülővárosom, oly kedvetlen lettem,

Hullottak szemeimből a könnyek!

Vigasztalhatatlan így a szív s az élet értelme

Minek az emlék, ha eltűntek a gyermekkori napok,

Mit neked! Hová sodort engem a lét ereje

Otthonom, szülém volt Budapest szépsége,

          És most idegen vagyok!

Kiírtották a fákat, letiporták az emlék mezejét,

Ott hol én voltam a gyermek s az örök szerelmek,

Kedvesek, szirénhajú, lepkeszárnyú édesek,

Dédelgették szívemet, adták nekem csókjaik erejét

            Mind-mind kegyvesztettek!

Zokogok Budapest, lelkem siratja a múltad,

Azt a csendes és zöldes fákat, égimeszelőket,

Levegőt adó és szemet törölgető virágos képed

Eltűnt, mintha nem is lett volna aranyad:

           Ami felnevelt minket!

Az isteni gondviselés is elhagyott téged,

Ifjúkori képem sirat és imádkozik:

legyenek újra fasorok, bimbózó-virágzó rétek,

Ne legyenek füstös-gázos emberi szennyezések,

            Budapestem: lelkem vágyakozik!