Született: rózsaszín világban, mosolygó arcok között
Volt: álmokkal teli fellegek fölött
Járt: virágos mezőkön vitték szellők
Nőtt: foszlottak szerte a bárányos felhők

Megnőtt: más lett minden

Nézett: ártatlan szemekkel könnyfátyol mögött
Látott: szürke falat, szikla öklöt
Megdöbbent: hová a mézes élete
Sírt: csúf a világ, szörnyeteg
Félt: bújkáló sötét árnyaktól
Érzett: szeretett, szenvedett, vágyott

Álmodott: szeretetről, virágról
Remélt: valós álmot
Tett: pofon válaszolt
Felébredt: közönyt, vadságot látott

Álmodott
Felébredt
Álmodott
Felébredt
Álmodott...

 ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

 SZERELEM

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!