Leírni a lehetetlent....nem lehet, de legalább megpróbálom kiírni  a pillanatnyi állapotomat. Időtlenség....valami furcsa vákuumba kerültünk hazafelé az úton.

Döbbenet, belém szorul minden. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ha elmegy egy szeretett ember, mert olyan kevés a szó. Érzek, csak érzek...Ott, akkor nem tudtam sírni, most szorítja a torkom, és jönni akar...Vagyok, és örülök annak, hogy vagyok.

Ma este szinte kézzel tapintható volt a szeretet...Játszott mindenki szívből!

Mit érezhetett a feleség és a három gyerek??? Ha az én lelkem (ismeretlenül) belesajdult, akkor az övék?

Mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Előttünk ültek...és újra nincsenek szavaim...

Állandóan a Balogh Andris dala jár a fejemben: Tanulj meg fiacskám komédiázni...

Ez az én üzenetem? Sok mindent megtanultam ma este, sokáig tart mire feldolgozom...

Egy biztos: azt a nevet, hogy BEKSI BALÁZS, míg élek nem felejtem el!

Drága Feri! Neked pedig KÖSZÖNÖM!