BELLA ISTVÁN

Modern Állattan – A költő
Dr. Balgacsovics előadásaiból

A költő rendszerint nem éri meg halála napját,
mert előtte, csupán ravaszságból, éhendöglik.

A költő szárnyas állat. Négy részből áll: fej, kéz, potroh, papír. Különleges ismertetőjele: hatodik ujját, amely a törzsfejlődés folyamán tollá vagy ceruzává módosult (lásd: darwini fejlődéselmélet), egy papíron időnként párhuzamosan mozgatni kezdi. Ilyenkor azt mondjuk, hogy a költő ír.

Rendszerint kávéházakban található, de néha egyéb helyeken is előfordul. (Pl: lexikon, könyvek, utcák, terek stb.)

Különböző költők vannak. Nagy költő, kis költő, költőcske, költőke. Nagy költő újabban csakis a Szovjetunióban található.

Ha megvizsgálunk egy költőt, ahogy a kávéházban ül, azt tapasztaljuk, hogy időnként a hajához kap és a plafonra réved. Aztán hirtelen, mintegy belső intuíciótól megragadva, egy szimplát rendel. Ilyenkor először megjelenik a pincér, aztán nem jelenik meg semmi, majd megint semmi, s aztán, valahol messze, sántítva jön az ihlet.

Az ihlet egy szagtalan, íztelen, színtelen anyag, vegyjele nincs. Ezt az anyagtalan anyagot a költő szavak alakjában beveszi. Pillanatok múlva, módosult ujjából egy kékes, zöldes folyadék kezd folyni, miközben ujja fel-alá rángatózik. Ekkor azt mondjuk, hogy a költő ihlik.

Történelmi időkben a költők lantokat pengettek. Némely kivételes időkben pedig forintokat és filléreket. A legújabb természettudományos megállapítás szerint inkább filléreket, mint forintokat.

Ma semmit sem pengetnek.

Rendkívül szerény állat. Hihetetlenül kevéssel beéri. Hetekig képes szalonnán és kenyéren eltengődni. Idővel aztán éhen döglik. Ilyenkor azt mondjuk, hogy a költő halhatatlanná vált.

Ha már meghalhatatlanodott, közköltségen eltemetik. A temetésen két jól táplált úr elérzékenyül, beszédet mond, s legjobb barátjának nevezi a költőt, akit senki sem értett meg, csak ők. A hallgatóság szintén elérzékenyül, még a másik sírásók is elérzékenyülnek, mindenki sír és elhatározza, hogy ha vége lesz a halhatatlanításnak, akkor – – – akkor hazamegy.

Mindez ideig nem sikerült megszelídíteni, s így, eltérően egyéb hasznos háziállatoktól (úgymint: politikus, hadvezér, államminiszter), semmi munkára nem fogható.

Néha hetekig lehajtott fejjel járja az utcákat, és keresgél. Az utcán hever a téma, amelybe a vaksi költő rendszerint belebotlik. Ezután káromkodik egyet, s óvatosan, hogy a többiek ne lássák, megtörüli s zsebreteszi. Azután ő hever. Ezt nevezzük szaknyelven élménygyűjtésnek vagy élménykeresésnek.

A legtöbb költő halála napjáig él, némelyik azonban tovább is.

A tovább is élő költők utcákon, tereken fordulnak elő, ahogy kezüket felemelve mozdulatlanul állnak, évtizedekig és évszázadokig. Ebben a tulajdonságukban a hindu fakírokra emlékeztetnek.

Ha már a költő igazán éhendöglött, akkor jön a rendszerváltozás, s az új rendszer kijelenti, hogy senki más, csak ő valósítja majd meg a költő elveit. Ekkor vonul be a költő a tankönyvekbe s az utcai falvédőkre. A többi élő költőt azután ez a rendszer is éhenhalasztja, mondván, hogy tehetségtelen, államellenes marhák. Ez évmilliók óta periodikusan ismétlődik.

Némelykor a költő megmakacsolja magát és azt mondja: ló....t fogok éhendögleni. S többet nem ír. Ilyenkor a rendszer Kossuth-, Lenin-, Sztálin-díjjal jutalmazza.

A költőt hülye emberek idézik, szavait fegyverül használják fel a népbutításban és népelnyomásban. Könyveit, melyek közkincsek, egy fajnak, egy népnek, egy osztálynak a leple alatt kisajátítják, s egy szűk hatalmi csoport céljainak álcázására használják fel. Ilyenkor döglik meg szellemileg is a költő, s elhatározza, hogy inkább átalakul lótetűvé, hogy legalább valami hasznosat tegyen életében.

(A Markó utcai fesztiválon Silt-díjjal kitüntetett írás.)