Marcus Aurelius

Egymás kevéért születtünk

Légy szerény és megfontolt, életed le-
gyen a biztosíték ehhez. Ha már rájöttél,
mi az élet célja, aszerint élj, hogy ben-
sődnek megfelelj; lényegtelen, mit
gondolnak felőled. Érd be azzal, hogy
hátralévő napjaidat — bármennyi van
még hátra — éned belső parancsának
megfelelően morzsolod le...
Annyi tévelygés után végre rájöttél,
hogy a boldogságot meg nem lelheted a
gazdagságban, a hírnévben, az élvezet-
ben, de a képmutató szeretetben sem.
Hol lakik hát? Az emberi természet
megkívánta tevékenységben, a rossz
dolgok megváltoztatásában, a szív meg-
elégedettségében, az értelmes és ér-
zelmes kapcsolatokban...
Ha sorsod valakivel összekötöd,
tudd, bogy mit vall az az ember a jóról és
rosszról. Amint nem veheted rossz né-
ven, hogy a fügefa fügét terem, így azon
sem szörnyülködhetsz, ha az emelkedett
lélek a jóra, a romlott pedig a gonosz-
ságra hajlik... Mégse vádolj senkit! Ha
teheted, igazitsd helyre mások hibáját; ha
nem teheted, fogadd el öket olyannak,
amilyenek. Míg tőled függ, amit teszel,
magad felelsz érte. Ha mástól függene,
kit vádolnál? Az atomokat vagy az is-
teneket?
Minden lény valamire született: az
ember, az ökör, a szőlőés a kő is tudja a
maga szerepét. Emberrel semmi nem
eshet meg, ami nem emberi; ökörrel,
ami ökörhöz, szőlővel, ami szőlőhöz,
kőhöz, ami kőhöz nem illik...
Aki nem tudja, mi a világ, az nem
tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja,
mire született, az nem tudja, kicsoda ő
tulajdonképpen, és mi a vilag.
Másokkal együtt lelegezzük be a
körülöttünk szétáradó levegőt. Az em-
berek egymásért születtek. Vagy formáld
őket, vagy tűrd el valamennyit, ha a
boldog élet után sóvárogsz...