Régóta foglalkozom az ősi szimbólumokkal.
Mint festőművész és utazó bejárom azokat a helyeket, ahol a letűnt civilizációk megmaradt emlékeinek fontos üzenetei vannak az utókor számára.

Életem egyik legizgalmasabb utazása Peruba, a Föld egyik energiaközpontjához, ún. köldök-csakrájához vezetett. Az inkák fővárosának, Cuzconak a szó szerinti fordítása: köldök. A Nap tiszteletén alapuló inka vallás határozta meg az elődök életét (az inka szó jelentése: Nap), mindenkori uralkodójuk pedig a Napisten megtestesítője volt. A fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkező indiánok ismerték a naptevékenység és a termékenység összefüggéseit.

Akkoriban a napsugárzás megváltozásával a termékenység is csökkent. Ennek okára nagy tudású, lelkes perui vezetőinktől kaptunk magyarázatot. Nappal fényimpulzusok érkeznek az agyba, és éjszaka a hipotalamusz jeleket küld a tobozmirigybe. A szembe jutó fény mennyisége határozza meg a melatonin termelést, amely stimulálja az agyalapi mirigyet és befolyásolja a luteinizáló és follikuluszt stimuláló hormon termelését. Ezek határozzák meg a termékenységi hormonok, az ösztrogén és a progeszteron szintjét a szervezetben. Tudták, hogy a Nap mágneses tere kb. 4000 évente átfordul, és terméketlenséget, spontán vetélést, fejlődési rendellenességeket okoz. (Ezt már a maják is tudták.)

Akkor már csökkenőben volt az inka populáció, ezért épült meg a Machu Pichu, ahol kb. i.sz. 1450-től az inka (uralkodó) ágyasai, a „napszűzek” ablak nélküli házakban éltek, hogy ne érje őket a fény. Megpróbálták befolyásolni a természet erőit: növelniük kellett a naptevékenység által befolyásolt mágneses mezők hatását, és csökkenteniük az elektromos mezőket, ezért a hatalmas kőtömböket rézkapcsokkal fogták össze, és a tetőket réz lemezekkel fedték be. 1520 körül hagyták el a várost, amikor a napsugárzás ismét elérte a normális szintet, így a később érkező spanyolok már senkit nem találtak ott. (Ebben az időszakban Földünk más területein is nagy változások zajlottak: kevesebb volt a csapadék, helyenként iszonyatos aszályok pusztították a növényzetet, csökkent az óceánok vízszintje, s a termékenység máshol is hanyatlásnak indult.)

Az inkák szinte mindent tudtak a Földről, a Napról és a csillagokról. Fejlett technológiákat alkalmaztak például a hatalmas kőtömbök vágására, formálására, megemelésére és szállítására is. A ma Peruban élő kecsua indiánok még mindig a földi energiákban és a Nap erejében hisznek.

Rengeteg érdekes történetet halottam az indiánok magas szintű spiritualitásáról, energiákat hasznosító képességéről. E letűnt civilizáció különleges tudása sajnos elveszett számunkra, de megmaradtak rendkívül erős energiákat sugárzó szent helyeik, melyeket manapság is felkereshetünk.

A nyári napforduló idején, teliholdkor az egyik barlangban egy cuzcói mesternő (Hermina) ősi szertartásán vehettünk részt. Mivel hosszabb ideig tartózkodtunk Peruban, így nemcsak az alacsony légnyomást, s az oxigénhiányt, hanem az ottani ételeket és italokat is meg kellett szoknunk. Néhány napos magas láz és egyéb kellemetlenségek után már szinte mindenre ellenállóak lettünk. A szertartás éjszakáján kis csapatunk egy beteg társunkkal együtt – az aklimatizálódás ezen kezdeti állapotában – egy tükör simára lecsiszolt kövön didergett a jéghideg barlangban. Hermina halkan motyogott kecsua nyelven, majd a barlang tetején lévő lyukra mutatott. A nyíláson beszűrődött a holdfény, majd pontban éjfélkor a kőhöz ért, s ott egyenként megvilágított mindenkit. Már szinte megdermedve ültünk, és szemünkkel követtük a fény útját. Végül a kő közepén lévő növényeket is megvilágította, majd a citromokat, melyeket Pacha Mama (Földanya) tiszteletére kellett magunkkal hoznunk. Hermina folyamatosan imákat mondott és kezeit végig kitárva a magasban tartotta. Félóra elteltével már nem fáztunk, egyáltalán nem éreztünk hideget, csak kirobbanó energiát, frissességet. Mesterünk kivezetett a barlangból, ahol nagy meglepetésünkre több család is várakozott, akiket „megelőztünk”, de állítólag még ők is jól feltöltődhetnek odabenn. Reggelre lázas, beteg társunk meggyógyult…

Peru lakosságának 30%-át az Andokban élő kecsua indiánok alkotják, akik igen ritkán találkoznak fehér emberrel. Ezért nagy érdeklődés övezte csapatunkat, amikor a köderdőkön keresztül haladva az utolsó inka város, a 2980 m magasságban fekvő Choquequirao meghódítására indultunk.

Négy kísérőnk volt: az eldugott inka ösvényeket ismerő vezető, egy szakács (aki finom perui ételeket és gyógynövény teákat készített), két öszvérvezető öt öszvérrel, akik a hátizsákjainkat, vizünket és az élelmünket hozták utánunk. Hegymászás közben találkoztunk néhány hegylakó kecsua családdal. Teljesen önellátóak: lámát, alpakkát, baromfit tenyésztenek, és ánizst, kukoricát, babot termesztenek. A gleccser patak vizét hatalmas agavé levéllel vezetik a házukhoz. Mindenhol szeretettel fogadtak, amikor vizet kértünk tőlük. Mosolygós, napbarnított, az erős UV-sugárzástól gyakran sebes arcuk tökéletes nyugalmat, boldogságot és szeretetet sugárzott. A sok munka miatt a kézfogásuk olyan volt, mintha fakérget szorongattam volna. Ezek az emberek mindig tudják, mi fog történni, mikor mire számíthatnak, csak felnéznek az égre, megfigyelik állataik viselkedését, s minden egyértelmű számukra. Csodálatos, hogy náluk valóban megállt az idő, csaknem 500 évvel ezelűtt, ők még mindig együtt lélegeznek a természettel!

Az erdőben megcsúsztam egy kövön, lehorzsoltam a karomat. Kecsua vezetőnk, Sebastian egy közeli fa sárga virágával bedörzsölte a sebemet.
Ez sebösszehúzó és hámosító hatású – mondta.
Ezen felbuzdulva kikérdeztük minden növényről, ami az utunkba akadt. Megdöbbentő volt, hogy ebben az érintetlen környezetben szinte minden növény gyógyító hatású, és egészen pontosan tudják is, hogy mi mire jó!

„Természetesnek lenni a legnehezebb póz, amit az ember felvehet” – írta Oscar Wilde. Peruban, a kecsuák földjén nem ezt tapasztaltam, ők nagyon is emberek és olyannyira természetesek, ami „fejlett” civilizációnkban sajnos már kihalófélben van.