megszólal a telefon, látom Apu keres. Mivel már beszélni nem tud,  s ujjait sem tudja rendesen mozgatni, hát kinyomom. 2 perc múlva újabb "csengés"... Lesz, ami lesz alapon felveszem /9 óra  5 perc/.

- Szia Apu! Gyöngyi vagyok! 

- ...ahhh...

- Mit szeretnél mondani?

- ... ahhh ...

-Apukám, mi a baj? Menjünk? Kérlek szólalj meg!

- ...

- Délután megyünk! Majd találkozunk...

- ...ahhh...

- Szia!

Telefon le, majd ismét kézbe és már hívom is a húgom /9 óra 9 perc/!

-  Szia Ildikó! Képzeld, Apu megcsörgetett.

- Helló! Engem is egész reggel csörget, de nem tudom mit akar. Épp most parkolok le a kórház előtt!

- Légyszi,  ha sürgősen kell menni, akkor telefonálj rám! Délután mindenképp megyünk. Most nem érdekel, hogy megfertőzöm-e? Úgy érzem már mindegy Neki!

- Jó, majd hívlak!

- Kösz!

Lázas ütemben nekiállunk közösen a Párommal befejezni a már elkezdett ebédfőzést... 10 órakor vészjóslóan megszólal a  telefon:

- Gyertek!

Gyors öltözés, közben Anyut nem lehet elérni, ... majd nagy nehezen felveszi... Palántázott a kertben...

- Készülj,  mert épp most indulunk érted!

Egyházasfaluról Simaságra, s onnan tovább Szombathelyre. Mindenki feszült, ideges, a férjem tép ezerrel... Sanda pillantás az órára, 120-at mutat a körforgalom előtt pár méterrel... Kapaszkodás mindenbe, majd tőlem szokatlan módon, halkan mondom:

- Csepregen azért tartsd be a 40-et!

- Persze, ne izgulj.

Persze, hogy nem tartja be. Siet Apósához, kit a rég elvesztett Apja helyett, Apjaként tisztel. 10 óra 34 perc van, mikor a szombathelyi volt laktanya elé érünk. Felvesszük a forgalom ritmusát. Nem igaz, hát már sohasem érünk oda? Megszokott helyünk üres, leparkolunk... majd ki az autóból, s rohanunk a kórházba, fel az emeletre. Kifulladva bár, de lélegzünk /10 óra 45 perc/. Mi igen. Apukám már nem.

Simogatjuk jéghideg kezét, puszilgatjuk jéghideg homlokát, szólongatjuk, de semmi... Infúzió elzárva, ám az oxigén bekapcsolt állapotban. Lehet, hogy ez zavart meg? Vagy az elmém zavart? Nézem pulzusát, semmi...

- Mi a baj? - kérdezi Anyu.

- Nem találom, nem érzem...

S abban a pillanatban  belépnek a nővérek, részvétüket fejezik ki, majd megkérnek bennünket, hogy míg elvégzik dolgukat, fáradjunk ki a folyosóra.

Most már mindenki hangosan zokog, zeng tőlünk az osztály, de kit érdekel...? Elment a szeretett Apu, Após, Papi... Ildikó nem tudta megmondani, kimondani azt a szót /sem a telefonba, sem a kórteremben/, hogy  halott. Pedig a HALÁL 10 órakor beállt. Elkéstem. Életemben háromszor késtem el valahonnan. Ez, a 3. a  legfájóbb. Meg is érdemlem, hogy szenvedjek, életem végéig bűnhődjek!