Aki figyelmesen olvassa a múlt század élmény-dirigens prózaíróit, abban nem egyszer föltámad a vágy: élni abban a világban, találni olyan társakat, mint amilyenek benépesítik a teremtett világot. A romantikus szerzõk hihetetlen meggyõzõ erõvel sugallták az általuk helyesnek vélt létértelmezéseket, világképeket. Gondoljunk csak a byronizmus divatjára, a sandizmusra, az öltözködési divatokra (Jókai írja, hogy "franciák voltunk testestõl-lelkestõl" - mindezt azért, hogy megvilágítsa az 1840-es évek közepének magyar ifjúságát) stb.

A romantikus nagy érzés erõsebb volt, mint a barátság (hány barátság romlott meg éppen a szerelem miatt!), erõsebb volt esetenként , mint a szülõ-gyermek kapcsolat, sõt esetenként erõsebb volt, mint a nagyobb közösség iránt érzett (érzendõ) felelõsség és elkötelezettség.

A szerelem nem azért bontotta meg a barátságot, mert a háromszög jött volna létre, hanem egyszerûen azért, mert a barátok "gyakorlatban" eltértek az elvektõl. Klasszikus példa a Petõfi-Jókai barátság megromlása. Petõfi másképpen vélekedett Laborfalvi Benke Judit-Rózáról, mint Jókai, s ez elég volt ahhoz, hogy legendás barátságuk meg-
szûnjön.

A romantikus hõsök nyomán az olvasók is mintegy fölmagasodtak: már nem elégedtek meg a kesergéssel, a társadalmi, vagyoni korlátok kínzó elfogadásával, hanem vállalták a küzdelmet. S ez a küzdelem nem valamiféle libertinus szerelmi vélekedést akart megvalósítani! A század jelszava és jelképes figurája: a self-made-man nemcsak pénzt tudott teremteni, hanem szerelmet, szerelmének egzisztenciát akár az új-, akár az óvilágban .

Gondoljunk csak például a nagyszalontai diploma nélküli írástudóra. Alig kapaszkodik meg valahogy, már feleségül kéri és veszi a falu egyik legszegényebb, kétes származású lányát, s szorgalmával, tehetségével neki is, kis családjának is biztos egzisztenciát teremt, sõt az özvegyre százezres hagyaték jut. S ez csak egy példa.
A romantikus szerelmesek Isten kiválasztottjainak tudták magukat, már-már pogány és antik hõsöket idézõ bátorsággal szegültek szembe mindennel: család, rokonság, egyház stb. Aztán - s itt találkozunk az "idõtényezõvel" -, aztán jött, ami jött. Ekkor vagy cinikusan kijelentették, hogy a szerelem addig tart, ameddig - vagy "konszolidálták" érzéseiket, s az ún. nyitott házasság irányába "mozdultak el".

Újabb magyar példánk Madách Imre és "Lidércke": Fráter Erzsébet kapcsolata, házassága.

A romantikus szerelem hasonlít a catullusihoz, de nem jut el a végletekig. Van benne valamennyi a platóni-szókratészi felfogásból - bár ha az eszmékkel szembesül, akkor többnyire az eszmény nem a szerelem eszménye lesz, hanem egy nagyobb közösségé. Õrzi a reneszánszban megfogalmazott egyenjogúságot, de lázadozása kevesebb: miután "kipróbálta", hogy a korlátok nem áttörhetetlenek, jobban szereti az önmérsékletet. Az életet alárendeli a szerelemnek, de nem szexualizálja az életet.

Petõfi Sándor: Szabadság, szerelem!

Szabadság, szerelem!
E kettõ kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom Szerelmemet.

A romantikus szerelemesek szerelmüket mintegy a közösségben akarják átélni, hátha ezzel a közösség is javul, boldogabb lesz; aki még nem szerelmes, kapjon kedvet! Ez persze nem a mai hétköznapok "nyíltságát" jelenti: a romantikus szerelmes néha szemérmesebb (vagy legalábbis szemérmesebbnek hiszi magát), mint a libertinus vagy a reneszánsz, de sokszor még mint a szentimentalista elõdje. Gondoljunk Hugo vagy Puskin szerelmeseire.

Mozaik Web