- Szerencsére azonban Richard Strauss írt egy valódi koloratúr-főszerepet is…

- Zerbinetta Az Ariadné Naxosz szigetén című operából… Ez a szerep volt pályafutásom koronája. Nagyon nehéz szerep, de igazán a szívemhez nőtt, a mai napig bennem él. Csodálatos előadások születtek Ferencsik Jánossal. Hogy ő micsoda karmester volt, azt persze nem nekem kell most elmondani. A nehéz koloratúrás részeknél mindig fokozottan figyelt rám. Azt mondta: „Itt maga a karmester, mert maga kötéltáncot jár.” Ez mutatja az igazi nagy muzsikust: nem csak dirigens, de partner is. Ferencsik mellett Lukács Ervin is ilyen volt.

- Zerbinetta indította el az utat a Metropolitan felé, no meg egy kalandos előéneklés is…

- Valóban ez a szerep volt a belépő a Metbe. De ez önmagában még nem volt elég. Ahogy annak idején itthon sem volt elég, hogy valaki igazolta, hogy jó vagyok, itt is próbát kellett énekelni. Annak idején az intendáns minden évben átjött Európába, hogy meghallgasson néhány énekest, akiket az itt felkért agentúrák évad közben kiszemeltek. Őket aztán meghívták egy kis milánói színházba próbaéneklésre. Én is így kerültem oda. Zerbinetta áriáját kérték tőlem, de abból is csak a legnehezebb részeket.

- Aztán az előéneklés után irány Nem York?

- Nem sokkal később megjött a szerződés, következő februárban – 1969-ben – pedig már sor is került a fellépésekre.

- Az elsőre a tervezettnél egy héttel korábban… Ehhez, gondolom, erős idegekre volt szükség.

- A Jóisten ajándéka, hogy sosem voltam lámpalázas típus, a legváratlanabb helyzetekben is fel tudtam találni magam – emiatt irigyeltek is a kollégák. Így hát aznap este sem jöttem zavarba, pedig a körülmények cseppet sem voltak biztatóak. Egész pályám során nagyon szigorúan vettem, hogy ha este előadás, akkor egész nap szilencium: nem megyek el otthonról, nem telefonálgatok. Azon a bizonyos februári napon viszont egész nap a városban sétálgattam és vásároltam férjemmel, Szendrey-Karper Lászlóval, utána ebédeltünk, majd lepihentünk. Délután aztán telefonált az igazgató, Rudolf Bing, hogy az aznap esti előadás Luciája, Anna Moffo indiszponált, és elképzelhető, hogy be kell ugranom helyette az őrülési jelenetbe. Végül Moffo erőt vett magán, és nem adta meg a sanszot azzal, hogy félbehagyta volna az előadást – nekem mindenesetre ott kellett lennem ugrásra készen. Így került sor aztán a bemutatkozásomra is, mert Moffo a következő előadását már csakugyan lemondta. De ott is leginkább a miatt izgultam, hogy a közönség hogyan fogadja majd a lemondás hírét. A bejelentés után udvarias taps hangzott fel, ez pedig megnyugtatott. Előadás közben mutogatták nekem, hogy merre kell majd mennem, merről érkeznek majd a többiek, hol szokott beakadni a többi művésznő cipősarka a deszkák közé – semmit nem láttam addig a színpadból. Márpedig egy ekkora színpadon ennyi információ édeskevés. Arról nem is beszélve, hogy egy fél hanggal lejjebb kellett énekelni az első áriát, mert a Metropolitannek ebben a hangfekvésben voltak meg a kották. Zenekari próbám sem volt, még a fuvolistával sem tudtuk összepróbálni az őrülési jelenet kadenciáját – csak a szünetben, az öltözőben.

- Vagyis a legendás Metropolitan-beli tökéletesség akkor még nem egészen úgy festett, mint manapság?

- Ez inkább a szakszervezeti előírások szigorúsága miatt volt. Miután az egyetlen zenekari próbán, aminek a végén legalább a fuvolistával próbálhattam volna, teljesen kitöltötték a munkaidőt, egy perccel sem dolgozhattak tovább, mindenkinek haza kellett menni – és nagyon sajnálták. Ugyanakkor itt kell megemlítenem, hogy sok segítséget is kaptam. Hihetetlen, de mindenhol a világon van magyar! A szabászműhelyben például egyszer csak magyarul szólítottak meg. Egyik előadásomon Alisát szintén magyar énekesnő, Ordassy Sári énekelte. De ott volt Carelli Gábor is, és a nézőtéri felügyelő, Krénusz József, akik mind nagyon odafigyeltek rám.

- Azidőtájt nem kis szenzáció volt, hogy egy magyar énekesnő Nem Yorkban szerepelhetett…

- Valóban, ez akkoriban csodaszámba ment, főleg úgy, hogy férjemet is kiengedték velem. Kaptunk is számos ajánlatot, hogy maradjunk ott, ez azonban azzal járt volna, hogy le kellett volna adnunk az útlevelünket. Márpedig azzal a tudattal kint maradni, hogy ezzel örökre bezárom magam mögött a hazám kapuját – számunkra végzetes lépés lett volna. Hazajöttünk, magunk mögött hagyva a világkarrier lehetőségét.

- Hogyan sikerült idecsábítania Metropolitan-beli partnerét, Nicolai Geddát?

- Nem volt könnyű, Gedda semmiképp sem akart kommunista országban fellépni. Én azonban sokat győzködtem, hogy a közönség nem tehet arról, milyen politikai rendszer van Magyarországon, és hogy minden bizonnyal jól fogja érezni itt magát. Végül is elfogadta a meghívást, de csak azzal a feltétellel, ha velem énekelhet. Megtisztelsz – mondtam. Nagyon aranyos ember, és nagy művész, tüneményes kolléga. Árad belőle a művészet. Ez adottság, de azt hiszem, ehhez elengedhetetlen, hogy valaki emberileg is nagyszerű legyen. Van egy fényképem, ami Gedda pesti Faust-vendégszereplésén készült. Meg se kell szólalni mellé, a kép pontosan megmutatja, hogy mit fejez ki rajta Gedda, miről szól az, amit akkor éppen énekelt. Benne van minden: a fiatalság, a szerelem, a boldogság, az élet. Ebben az egy mozdulatban. A lelke van ott azon a fényképen. Vele egész előadáson létrejött az a bizonyos pingpongjáték: ütöttem a labdát, aztán visszakaptam. Máskor hiába ütöm a labdát – az csak lepattan. Pedig a kölcsönösség lenne a mi művészetünk lényege… A Fauston kívül a Rigolettóban, a Luciában és a Traviatában is felléptünk együtt Budapesten. Az első siker meggyőzte, és attól kezdve szívesen tért vissza. Belátta, hogy szép és fontos az elvekért kiállni, ám a közönséget nem szabad megbüntetni.

Opera-Világ