- Eddig főleg koloratúrszerepekről esett szó. Ha azonban visszaugrunk kicsit az időben, meg kell emlékeznünk arról is, hogy kezdetben nem ebbe az irányba képezték a hangját…

- Olga néni abban volt igazán nagyszerű, hogy mindenkiről pontosan meg tudta állapítani, milyen a hangfaja. Ha csak a szopránokat nézzük, akkor is számtalan típust különböztethetünk meg: van mezzo, van lírai szoprán, drámai szoprán, drámai koloratúrszoprán, lírai, szubrettkoloratúr és így tovább. Miután nekem az átlag koloratúrszopránoknál dúsabb volt a hangom, különösen, ami a középhangokat illeti, ez megtévesztő lehetett első énektanárnőm számára, aki kifejezetten drámai szoprán szerepeket tanított nekem: Toscát, A végzet hatalma Leonóráját… Én azonban mindig éreztem, hogy a magasabb regiszterem az igazi, kifejezetten jólesett ott énekelni. Voltak kisebb fellépési lehetőségek, ilyenkor, ha fizettek, ha nem, én énekeltem, mert nagyon élveztem. Ezeken szívesen tűztem műsorra Strauss Tavaszi hangok című keringőjét, abban jól lehetett kolorálni. Ő azonban megtiltotta az ehhez hasonló számokat, nehogy elvékonyodjon a szép középfekvésem. De én azért csak énekeltem továbbra is a keringőt, ami persze csakhamar tanárnőm tudomására jutott – meg is kaptam a magamét. Én azonban hűséges típus vagyok, és bíztam a mesteremben. Közben már tagja voltam a Rádióénekkarnak, ott egy kedves kolléganőm rábeszélt, hogy menjek el egyszer Olga nénihez, csak egyetlen meghallgatásra – nem veszi rossz néven, ha nem maradok nála, de talán tud adni néhány tanácsot. Ez volt a szerencsém, mert ő első hallásra megmondta, hogy drámai koloratúrszoprán vagyok. De hozzá kell tennem: első énektanárnőm is kiváló mester volt, nagyon sok kiváló növendék, későbbi operai tag került ki keze alól. Valójában nem könnyű feladat bizonyos esetekben a hangfaj kétséget kizáró módon való meghatározása. Persze ezek elég nehéz dolgok. Az ’56-os Varázsfuvolában például Sárdy János Papagenót énekelte…

- Ami baritonszerep, noha Sárdy tenor volt…

- Nos, valójában bariton volt, világos, magas bariton, de legalábbis „Zwischenfach”. Lehetősége nyílt, és tenorrá képezte magát, így a Mesterdalnokok Dávidját is kiválóan elénekelte. De láttam sajnos rossz példákat is. Nevet nem mondok, de egy kifejezetten lirissimo tenor, aki gyönyörű előadásokat produkált a neki megfelelő szerepekben, egyszer csak úgy gondolta, hogy vált, és elkezdett hősi szerepeket énekelni – nem sokáig. Az ember nem erőszakolhatja meg magát, a hangfaj nem elhatározás kérdése. Sajnos elég negatív példát láttam és látok arra, hogy ha valaki nem marad a saját hangfajánál, az egy idő után megbosszulja magát, s hamarabb ér véget a pályája, mint kéne. Aki magától erre nem jön rá, vagy nem fogadja meg mások tanácsát, az menthetetlen. Persze ha az ember fiatal, úgy gondolja, ide nekem az oroszlánt is. És tény, hogy fiatalos energiával sok mindent meg lehet oldani. A fiatalos lendület fontos és jó is, de kell, hogy legyen önkontroll. Nekem is volt olyan esetem, hogy nemet kellett mondanom. A rózsalovag Tábornagynéjára kértek fel – miközben abban nekem Sophie-t kellett volna énekelnem. Csak akkor vállaltam volna el, ha írásban biztosítanak, hogy két héttel előtte és utána nem tűznek ki A varázsfuvolába. Így aztán nem is került rá sor.

Opera-Világ