A társadalom a mai napig némileg bizarrnak tekinti a testi sérültek szexualitását, pedig attól, hogy valaki fizikailag sérült, éppen olyan izgalmas és teljes szexuális kultúrával rendelkezhet, mint ép társai. Ráadásul a szexuális élethez való jog szikrányit sem csorbul, legyen bármekkora is a szerzett vagy veleszületett sérülés mértéke.

Ma azonban még szinte minden azt sugallja, hogy csak a mutatós, a fiatal, a tökéletesen ép emberek között létrejövő szexuális aktus lehet szép, pedig a szexhez, a gyönyörszerzéshez és a gyönyör adásához joga van minden emberi lénynek. Ráadásul a szexuális vágy nem feltétlenül hamvad el attól, hogy valaki betegség vagy baleset következtében esetleg tolókocsiba kényszerül, és azok körében is fellobbanhat a vágy, akik esetleg születésük pillanata óta küzdenek testük valamilyen fogyatékosságával.

Szűk körben lelhető csak szakirodalom a szexualitás rehabilitációban betöltött szerepéről, pedig a szexuális energia nagy szerepet játszik az önelfogadásban, valamint a váratlanul kialakult helyzet elfogadása is könnyebb lehet, ha a sérült ember számára a szex továbbra is elérhető, és pezsgő, élettel teli örömforrás maradhat az életében.

Dénes ma már negyvenéves, 16 éve él tolókocsiban, mert egy vonatbaleset következtében mindkét lábát elveszítette. Amikor megismertem, már képes volt elfogadni a megmásíthatatlan helyzetet, és objektíven visszatekinteni a baleset utáni első néhány évre:

"Ha valaki azt hiszi, hogy a szex jelentőségét veszíti egy súlyos baleset után, nagyot téved. Persze az életben maradás ténye az első hetekben felülír mindent, de azért amikor az életmentő műtét után kitoltak a műtőből, és felébredtem, az első gondolataim egyike az volt, hogy "férfi maradtam"-e. Hogy bár mindkét lábam combtőtől lefelé hiányzik, mennyire sérültek az erek, képes leszek-e erekcióra.

Furcsa lehet ez egy ép ember számára, de nagyon is lényeges dolog volt a kérdés. Csak 24 éves voltam akkor, erős, fiatal srác, nemrég nősültem. Hogyne lett volna ez is életbe vágó számomra. A baleset utáni első 'merevedésig' szinte rettegtem, mert persze jó az, hogy életben maradtam, de ha a szex se marad meg - anélkül elég kétségbeejtőnek tűntek az elkövetkező évek. Szex nélkül szinte el sem tudtam képzelni a jövőmet.

Aztán az élet is bebizonyította, hogy ez bizony nem elhanyagolható terület, mert a feleségem végül is erre hivatkozva hagyott el. Azt mondta, nem az a baj, hogy 'nyomorék' vagyok, hogy nem tudom többé eltartani, hanem hogy nem tud így velem szeretkezni. Hogy taszítja a sérülésem, hogy amikor a 'csonk' hozzáér a bőréhez, minden vágya elillan.

Szóval az, hogy milyen lesz, hogy egyáltalán megvalósulhat-e bármilyen szexuális aktus, az bizony a partneren is múlik. A másik elfogadásán, és be kell látni, hogy erre nem mindenki képes. Persze akkor iszonyatosan fájt nekem, nagyon szerettem a feleségem, és évekig álmodtam arról, ahogy szeretkezem vele... aztán ez is elmúlt. Bár nem nősültem újra, akadtak partnereim, és két éve van egy néhány évvel idősebb élettársam, akivel minden, a szex is olajozottan megy.

Az is megkönnyítette a helyzetet, amikor a neten keresztül végre sok minden elérhetővé vált. Nem volt mindig fontos találkozni, a webkamerás szex pedig sokat segíthet és nekem is segített.

Egyébként a sérült nők számára kicsit talán könnyedebb a dolog, hiszen a gyengédség, a babusgatás és az erotika között van összefüggés, egy sérült férfi viszont 'teljesíteni' akar, és ezt az akarást nehéz elengedni. Hogy nem feltétlenül tudunk a továbbiakban annyi erőt belevinni az aktusba, mint amennyi régen természetes volt.

A gyengédség, a másik testének becézése és a kényeztetés elfogadása - nos ez marad és működik, és ha merünk élni a megmaradt lehetőségekkel az örömszerzésre, színesebb, szebb, tartalmasabb lehet az életünk."