És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

Semmivel össze nem hasonlítható mély fájdalom, s bizonyos értelemben hitünk próbája is a szeretett lény halála. Akad, aki kétségbeesésében Istent kárhoztatja: miért, miért vetted el, éppen Őt, éppen most, éppen tőlem?! Van, aki - értelmiségi körökben ez a divatos - a halált egyenesen botránynak tartja, öklét rázza a világra: hogyan, hát mindenkinek meg kell halnia, se rang, se pénz, se érdem nem számít?

A valóban istentudó és Istent hívő ember azonban szeretné elérni a bizalomnak, a tökéletes megértésnek és ráhagyatkozásnak azt a magas szellemi állapotát, amikor mindent átlátva hitelessé válik - a felismerésben válik hitelessé - a szónoki kérdésben rejlő nyugalom: "Halál, hol a te fullánkod?" Törekszünk erre, de kevesünknek sikerül.