Hogyan lehet legyőzni a depressziódat? Úgy, hogy ha megtalálod magadban azt, aki nem depressziós.

Figyelj! Ez egy hasznos útravaló. Ne mondd, hogy tőlem hallottad, mert az összes pszichológus és pszichiáter nekem ugrik, lehülyéz és kiközösít a komoly emberek társaságából. Maradjon ez a mi titkunk.

Van benned valaki, aki nem depressziós! Nem szomorú, és nem kétségbeesett. Még a legmélyebb bajban is képes nevetni.

Van benned valaki, akinek a baj nem baj.
És a nehézség nem nehézség.

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából.
Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak,
Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával,
A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.
Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait.
Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.

Dabi István fordítása

Nagyon vidám, szeretettel teli, sonkában és orrfacsaró
tormában, tarka-barka hímes tojásoktól színes, locsolóktól
mentes, ám ha úgy szeretnéd nedves, Kellemes Húsvéti Ünnepeket
kívánok..,mindenkinek!!!:-)))

“Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás – felső fokon. Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot”, vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.

A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével”, ez a várakozás ,,ácsorgásnak” tűnik.

A szerelem az, amikor szinte sosem vagy éhes, mert folyton Ő jár az eszedben és bizsereg, szorul a gyomrod..,szíved szerint minden idődet vele töltenéd el, mert minden nélküle elmúló perc hiábavaló..,szeretnél mindent megosztani vele..,egy merő remegés az egész léted..,vele vagy nlküle..,szinte mindegy..,ezt mindenkinek kötelező átélni életében legalább egyszer..,szerintem!!!:)

Öröm: Boldog vagyok.

Ész: Ezt mondta magáról a nagy Pompeius is,

mikor orgyilkosai karddal támadtak rá.

Pedig valljuk meg, soha nem volt boldog,

még akkor sem, amikor a legboldogabbnak tünt,

amikor élete ragyogó fényben pompázott.

Öröm: Boldog vagyok.

Ész: Boldog vagy, miközben úgy élsz,

mint az otthontalan vándor, a különös távfutó.

A rögös utat végigjárva valóban az lehetnél,

ha közben ezer veszély nem térítene el utadról...

Öröm: Lelkem azt súgja: én mégis boldog vagyok.

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

Úgy szeretnék már szeretni, 

Úgy gyűlölök már szenvedni, 

Kín, s gyötrelem az életem, 

Miért kínzol, mondd Istenem?! 

Oly sok idő telt el azóta már, 

Mikor gyengéd csók érintette szám, 

Két hosszú éve gyötör a magány, 

És örökké velem marad, talán! 

Két nyár, mely nékem oly fagyos volt, 

Minden tél, szívemben halált hozott, 

Tavasszal sírt a táj, lelkem könnyezett, 

Nincs ki megértse szomorú szívemet! 

Kihunyt oly sokszor bennem a remény, 

Úgy, mint halott szívem első telén! 

Zakatol a vonat, kinézek ablakán, 

Odakinn könnyezik, sír, zokog a táj! 

Már nem várok, csak vágyakozom, 

Bár tudnám:nem hiába álmodozom! 

Letörlöm arcomról e könnycseppet, 

Ne lássa senki, hogy gyűlölöm az életet! 

Ne lássák, hogy könnyes a két szemem, 

Mint csepp, csillog az esőverte levelen! 

Az ablakon át ismét a tájat nézem, 

Engem tükröz, és úgy érzem végem!

Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlők a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betűje ha összevágott:
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

Ha nem látsz, akkor is veled vagyok,
láthatatlan, szeretteid körében.
Ha pedig sűrűn jönnek a bajok,
forró poklodban emlékem az Éden.

Szeretlek, hogyha nem fogom kezed,
részeddé váltam, sejtjeiddé, régen.
És ha rémülsz, hogy nem leszek veled,
benned szunnyadok, agyad szegletében.

Ott lapulok a kötényed alatt,
én vagyok a szádban az első falat,
és ha megbotlasz, itt a két kezem.

Ijedve hív az aggódó barát,
ám ha meghallom lépteid zaját,

futok előled, s hozzád érkezem.