Tavaly léptem ki nagyon nehezen, egy érzelemszegény kapcsolatból. (Már az elejétől fogva tudtam hogy még nem értem révbe, de az ember mindig bízik a holnapban...) Ezután eljártam szórakozóhelyekre, és egyéb programokra. Kezdtem megszokni az egyedüllétet, de tulajdonképpen csak a fizikai egyedüllét volt újdonság számomra, mert lelkileg már régóta egyedül vagyok.

Legvégső elkeseredésemben regisztráltattam magam a Lovecity társkereső oldalra, amitől inkább szórakozást, semmint lehetőséget reméltem, mert régebbről voltak már ilyen tapasztalataim.

Annak rendje és módja szerint történtek a levélváltások ezzel-azzal, de igazából csak jó időtöltésnek éreztem. Nem dobogtatta meg senki a szívemet. Aztán már kezdtem is egy kicsit ráunni erre a "hiábavaló" időtöltésre.

Két hónapos regisztrált tagságom után az egyik reggel ismét bejelentkeztem. Képüzenetem érkezett, amin egy csokor virág volt, a szövegben pedig valaki azt írta, hogy ezt nekem küldi. Kedves gesztus! Szeretem a virágot, és napjainkban már kezd kihalni azon férfiak tábora, akik ezt a formáját választják a kedveskedésnek. Megnéztem a képhez tartozó feladót. Egy álarcban lévő férfi volt rajta, tehát nem sok minden derült ki róla. Elolvastam a bemutatkozó oldalát is, ami - igen tömör lévén - szintén nem mutatott körvonalazottabb képet újdonsült udvarlómról.

A gesztus viszont tetszett, ezért válaszoltam neki cserébe egy képüzenettel, amin egy kis kutyus volt. Másnap reagált rá egy újabb képüzenettel, és egy hozzá tartozó szöveggel. Így kezdődött el, a mi kis virtuális kirándulásunk.

Különböző helyekről küldtünk egymásnak képeslapokat a neten, és invitáltuk egymást egzotikusabbnál egzotikusabb tájakra, és izgalmasabbnál izgalmasabb programokra. Egy hét után már függõvé váltam, és éreztem hogy ő is. Valaki gondolt rám minden nap, és nekem is volt valakim, akinek nap, mint nap örömet okozhattam. Kezdtem úgy érezni, hogy hiányozna már. Fantáziadús, romantikus és energikus volt minden egyes gondolata, amit röviden a képeslapok mellé írt. Álmodozó és őrült. A képeken sütkéreztünk a tengerparton, kirándultunk a hegyekben, néztük a naplementét, vagy éppen ebédeltünk valahol. Izgalmas volt, és kötetlen. Amikor pedig elfogytak a képüzenetek a Lovecity oldalán, akkor váltottunk a képeslapküldőkre, és e-mail címet cseréltünk.

Annyit tudtam csak róla, hogy külföldön él, szereti a romantikát, és ugyanúgy szeret játszani, mint én.

Körülbelül három hét után, az egyik pénteken feljelentkeztem ismét a Lovecity-re. Õ is online volt, és a sors úgy akarta, hogy összefussunk. Megszólított a chaten és elkezdődött a "beszélgetés". Megtudtam hogy New York-ban él, de magyar és olyan kedvesen udvarolt, ahogy azt még senkitől nem kaptam meg soha. Egy órán át chateltünk, amikor megszakadt a kapcsolat és nem tudtam újra visszamenni. Hirtelen elveszítettem őt, és nagyon kétségbe estem. Ekkor írtam meg neki rögtön az első levelet, amelyben sajnálkozásomat fejeztem ki, hogy nem tudtunk tovább csevegni, és írtam magamról egy kicsit bővebben is. Eddig ugyanis szinte nem is beszéltünk magunkról, nem tudtunk egymásról semmit.

Mint késõbb kiderült, a leveleink találkoztak a hálón, mert ő is rögtön írt nekem amint megszakadt a kapcsolatunk chat közben.

Nagyon megfogott az első levél, amiben máris elhívott az operába, ha haza jön. Nagyon kötődöm a komolyzenéhez, és soha egyik barátom sem viselte eddig szívesen a komolyzenei koncerteket, ami nekem viszont nagyon hiányzott.

Így kezdtünk el levelezni. Minden gondolata ez enyém volt és az is kiderült, hogy ugyanolyan ábrándos és végletes, mint én. Minden nap írtunk egymásnak, és kérte hogy küldjek neki fényképet magamról. Elküldtem két-három, szülinapi bulizás alkalmával készült képem. Nagyon izgultam, hogy tetszeni fogok-e neki. A válaszlevélben pedig folytatódott az udvarlás, mert tetszettem! A lelkemmel, a leveleimmel, és most már fizikai valómmal is tetszettem neki. Úgy meséltem róla a barátnõmnek, hogy még nem is láttam róla képet, de már a szerelmemnek neveztem őt, két hét levelezés után. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy már teljesen mindegy is, hogy hogyan néz ki, mert SZERETEM! Foglalkozott velem, minden érdekelte, egyek voltak a vágyaink, minden, amit írt bennem fogalmazódott meg előtte. Hihetetlennek tűnt!

Kértem aztán én is képet róla, és már fel voltam készülve a legrosszabbakra, mert már megszoktam hogy a "csúnya fiúknak is van szíve, szíve ennyire nincsen senkinek". A fénykép megérkezett, én pedig sokáig nem mertem megnézni. Aztán erőt vettem magamon, és egy jóképű, sármos fiút pillantottam meg. Olyat, amilyennek leírnám, - ha megkérdeznének - hogy milyennek is szeretném a nagy Õ-t látni. Tovább leveleztünk, és igazán szerelmes lettem.

A következő "beszélgetés" ismét egy pénteki napra esett, amikor vártam már őt a Lovecity-n, és chateltünk. Fél óra telt el és az írta hogy "szeretlek". Nagyot dobbant a szívem, mert én már kimondtam volna ezerszer, de nem mertem, féltem hogy megijedne a rámenősségemtől.

Ugyanúgy érzett, mint én és ugyanolyan intenzitással égett értem, mint én ő érte. Még fel sem fogtam igazán, hogy mit írt, amikor a következő pillanatban arra kért, hogy írjam le a számomat, mert fel akar hívni most. Leírtam a számomat és majd kiugrott a szívem a helyéről. "-Figyelj csak, mindjárt kicseng!" - írta, és csengett a telefonom. Másfél órán át beszélgettünk, és aztán szinte minden nap ugyanennyit. Már egy rakás pénzt eltelefonáltunk, de nem tudok élni nélküle. A külvilág megszűnt, csak vele tudom megosztani a gondolataimat, a mindennapjaimat.

A barátnõim csak nevettek rajtam, és azt mondták, ne higgyek el mindent naivan, de én tudom hogy, ez egy őszinte szerelem, és talán a legszebb és legtisztább is.

Aztán, egyszer csak megkérte a kezemet!

Kért, hogy látogassam meg őt, mert december előtt nem tud hazajönni, addig írta alá a munkaszerződését. Tehát szeretné, hogy kimenjek hozzá, és ott vehessen feleségül. A gyerekekről is beszéltünk, meg a közös életünkről. Szinte mindent tudunk egymásról, és érezzük egymás gondolatait. Olyan, mintha már évek óta ismerném, pedig - ne tessék mosolyogni! - még csak egy hónapja az első levélváltásunknak.

Valószínűleg én sem lennék túl bizakodó, ha ezt mesélné nekem valaki, de ezt át kell élni! Nem is tudom hogyan, de annyira magával ragadott minket az egész, hogy merünk hinni benne, és talán ettől szép. Mind a ketten elég őrültek vagyunk, és elég gyermekiek, hogy merjünk hinni a csodákban.

Nem tudom még, hogyan oldom meg a kiutazást, mert nem terveztem be semmilyen plusz kiadást az idei évre (így is nagyon ki vagyok centizve). Viszont mindenféleképen ki akarok menni hozzá, hogy összeházasodjunk, mert ő az, akit nekem írtak meg odafent, még ha ez hihetetlenül hangzik is. Tehát a megoldás még várat magára.

Hát, ez a mi kis történetünk röviden, és egyelõre beteljesületlenül.

Köszönöm a figyelmet, és a lehetőséget hogy megoszthattam mással is ezt a boldogságot.