Ecce Homo (Feszítsd meg!)

A földi hatalom szeme

hidegen arcodba mélyed.

A teremtmény meri mérlegre tenni

isteni Személyed.

Felteszi az örök kérdést:

mi az igazság?

Válaszként elfogadja,

mit üvölt a világ.

Vádló szavak kereszttüzében

állsz előttünk némán,

a korok feletti szeretet

néz szemedből énrám.

Megköpköd, bemocskol

az elveszett  emberiség,

hálátlan sebzettségében,

s Te tudtad ezt már rég.

Évszázados szemrehányások

szennye zuhog Rád,

de a testi szemétdomb

nem tudja elfedni csodád.

Az élet értelme

Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind az mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

A fáradt vándor

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Minden Mindenekben

Mentem a saját utamon,

körülöttem zajongott a világ.

E hangzavart visszhangozták gondolataim,

s bennem dúltak meddő viták.

Gyűlöltem magam s az életem,

mert szolgább voltam a szolgáknál.

Ostobaságom a porhoz láncolt,

míg vágyam a Mennybe szállt.

De egyszer csak megállt minden

és elcsendesedett.

Nyugalom és békesség

lakta be szívemet.

Egy pillanatra akkor

megnyílt előttem az öröklét.

A Kedves szólt le hozzám,

elmémbe súgta Szent Nevét.

Megtaláltál

Csak egy pillanatra figyeltem máshova,

S máris elragadott Tőled a világ, a gonosz mostoha.

Hideg volt a keze, mint a márvány,

S én sírtam: miért hagytál itt árván?

Nem kellettem neki, mégsem akart elengedni,

Megtartott, hogy tudjon kivel dicsekedni.

Cifra koldus lettem, rabtartóm majma.

Hajbókolásra kényszerített szeszélyes hatalma.

Aztán eldobott engem, könnyen megunt.

Odalenn a sárban a fényem kihunyt.

Mikor úgy éreztem, nekem bealkonyult,

Akkor egy kedves, ismerős kéz értem lenyúlt.

Jézus él

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Kedves idegen

Ki vagy Te kedves idegen,

ki lakozást veszel szívemben?

Ez a mennyei fényözön

drága szemekből visszaköszön.

Látlak, mikor a halandók

szívből, igazán szeretnek,

mikor apró gyermeket,

féltőn óvva ölelnek,

oltalmazva felemelnek

a porból elesetteket,

igen, ez a Te kezed.

Mikor az emberből igazság szól,

mely előtt pokol, sír meghajol,

meggyógyít összetört szíveket,

igen, az a szeretet.

Kik naponta meghalnak s feltámadnak,

erőt Belőled merítenek,

mert Érted mindent megtagadnak,

azokban Téged felismerlek.

A Lámpáshoz

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

a föld felett az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Dallal, tánccal dicsérem Őt 
(Dávid az Úr előtt) 

Ledobom magamról a világ göncét, 
megyek az Úr elé! 
Nem érdekel, mennyi vallásos szív tört szét 
és remeg belé! 
Látom az álszent arcokat, 
a farizeusokét, 
amint paráznának bélyegzik 
az Úr dicséretét! 
S jön a fő bajkeverő, 
a felfuvalkodott asszony, 
hogy a megzavart szolgák közt 
kétséget támasszon. 
Gyaláz engem, 
s borgőzösnek nevez hangosan, 
megfedd vígságomért, 
és szid haragosan. 
Talán bizony elsirassam 
királyságomat? 
Mint ki halni készül, 
némán kushadjak? 
Az Úr elé viszem 
az én jókedvemet, 
amit Tőle kaptam 
és ünnepelek. 
És az Ő angyalai 
örvendenek velem, 
mert zsoltáraimat 
Neki zengedezem. 
Csak Ő tudja, egyedül, 
az Úr, hogy tiszta szívem, 
amikor Szent Nevét, 
dallal, tánccal dicsőítem.

Keresztény versek! - www.hotdog.hu/magazin/magazin.hot?m_id=31617 .