Megbocsátás

Az ember, a gyarló,
teste börtönébe zárva
kinéz ablakán
s csak földi létét látja.
Csalóka ösztönöknek
olcsó játékszere,
érzései kormányozzák,
bújócskáznak vele.
Barátság, szerelem
másnapra elmúlnak.
Eldobja a régit
s vesz helyette újat.
Kétségbeesetten hajszolja
az élvezeteket.
Meg szeretné állítani
a múló éveket.
Íme az ember,
a teremtés koronája,
a tükre majma,
önmaga királya!
Miközben egója körül
forog szűk kis világa,
egyre mélyebbre süllyed
a bűn mocsarába.

Az örök élet titka

Tavasz jő télre,

Elolvad a jég,

Forog a kerge Föld

S mozog a mindenség.

Elillannak a percek,

Mint kósza gondolat,

A halál felé mutat

Minden pillanat.

A puszta lét azt súgja

Hogy add meg magad,

Elkap az ősi mókuskerék

S belőled semmi sem marad.

Hisz hősök hágtak hegyekre fel,

Hogy megszerezzék

A fukar múlandóságtól

Az örök Élet vizét.

Hullottak alá

A megtévedt mártírok.

Elnyelték őket

A telhetetlen sírok.

Féltőn szerető

Elmenekültem Előled.

A dolgaim mögé bújtam.

A pénz kifolyt kezemből

S hálátlanul elhagyott a múltam.

Rikító színeim kiégtek.

Előtted kifakultam.

Letéptél a világ kebeléről

S mint halott levél, lehulltam.

Elsodortad tőlem a kedvest.

Íztelenné váltak a mulatságok.

A cimborák közt számkivetett lettem

S elkerülnek a régi barátok.

Ködöt eresztettél rám,

Azóta nem látok.

Elvesztettem minden jelzőfényt

S a megszokott szabadságot.

Isten bölcsessége

Barangolok a betűk közt,

S mélyen megbántanak

Halálos ellenségeid,

Az idézőjeles szavak.

Fel sem fogják a firkászok,

Mit tesznek veled,

Mikor kisbetűvel írják

Legszentebb Neved.

Mindegyik olyan bátor,

Lánglelkű, becsületes!

Akkor miért vagy Te

Számukra lelki szemetes?

Annyira elvarázsolja őket

Személyes világuk,

Hogy a Te nyomodba

Sohasem teszik a lábuk.

Számon kérik Rajtad

Lelki nyomorukat

S mindazt, amit nekik

Bűnös életük ad.

Várakozás

Oly sokáig vártam e pillanatra

Én gyarló, a térdemen,

Hogy jókedved napja rám virradjon,

Mennyei Szerelem.

Oly sokáig hittem azt,

Hogy bölcs vagyok.

Közben elmémben épültek

Gonosz magaslatok

És nőttön-nőtt a szívemen

A vastag héj,

Benne áthatolhatatlanná vált

A sötét éj.

Hányszor sarjadtak benne

Tüskés szavak

Büszkeségem védelmére,

Hogy Téged bántsanak.

Ostoba gőg vert tanyát

A lelki gaz között

S türelmes, intő, szép szavad

Makacs falakba ütközött.

Védőbeszéd

Törpe lelkecskék

vitatkoznak Veled.

Skatulyákat gyártanak

s ráírnák a Neved.

Csakhogy szűk a világuk

s a szereteted nagy.

Nem zárhatnak ketrecükbe,

hisz végtelen vagy.

Nem tudok semmit Rólad írni,

ami nem vígasz.

Nem semmi olyat írni,

ami nem igaz.

Nem tudok szemrehányást tenni

Teneked.

Nem tudom hiába számra venni

szent Neved.

Szidhatják hallgatásod,

keménységed.

Az önsajnálat Helyetted nem ad

reménységet.

Tettethetik halottnak magukat.

Az Isten jobbján

Hányódtam a pusztában,

mint ördögszekér.

Gyökértelenül hajszolt

minden kósza szél.

Elhagyatottan vádolt

árva, üres szívem.

Kísértő szellemek tanyája volt,

nem lakta senki sem.

Játszadozott velem

sok, csalfa délibáb.

Hamis színeivel hitegetett

az álnok világ.

Mikor lesz már végre

békém énnekem?

Mikor talál nyugalmat

zaklatott szívem?

Az erőm elhagyott,

s térdre estem én.

Azt hittem örökre elveszek

a sivatag közepén.

Feljegyzések egy hajótörött naplójából.

A kereszt

Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett 

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Szeretet

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

A hajótörött

Egyszer egy matróz egyedül élt túl egy hajótörést. Kiúszott egy lakatlan szigetre, amely gyönyörű volt. Egész életében arról álmodott, hogy egy hasonló helyen legyen egy kis farmja. Házat épített, megművelte a földet, de egy idő után hiányozni kezdett neki a családja. Gyötrő honvággyal küszködött. Kitartóan imádkozott azért, hogy kikössön egy hajó a szigeten és felvegye. Néhány héten belül teljesült vágya. Ám a kapitány csak élelemért és vízért jött a szigetre.