Nagyapám minden reggel úgy indult útnak,hogy tarisznyájába tett egy nagy adag szalonnát,néhány héjaira bontott lila színű hagymát,és azt a nélkülözhetetlenül fontos éles bugylibicskát,amivel nekem faragott cifra fűzfa sípot.

Kenyérszeletből több lapult a zsákban,mert egyet mindig, de mindig visszavártam,hisz az volt csak igazán a madárlátta kenyér.

Abban a kenyér szeletkében benne volt az élet,fáradt két kezének lágy mozdulata,s mindaz a gőzölgő illat, mi forró kemencékbenaz éhes gyermekszájakat csillapíthatta.