Mécs László: Az anyánk.
Hej, ti vándor vén legények,
sorsosim, víg agglegények!
Hejehujás cigány élet,
a mi sorsunk: dáridó,
vérző szívet ámító.
Hideg fészek ami fészkünk,
A szívünkbe ha belenézünk,
kurjantunk és fütyörészünk,
ne hallja meg senki sem,
hogy búg bent egy requiem.
És egy este lámpa lobban,
szellem-szárnyon, halk-titokban,
zárt ajtókon át betoppan,
szíve szirmát szórja ránk,
ami édes jó anyánk.
Ránk tekint virágszemével,
ajka szól bölcső-zenével:
s mint szivárvány, úgy hull széjjel
minden álarc, ámító
lötty, virág és dáridó.

Jézus megígérte

Ötven nap húsvéthoz, 
mind együtt ülének, 
az összes apostol, 
ki kedves szívének. 

Jézus megígérte, 
eljő a szentlélek, 
kitöltetvén rájuk, 
nagy csodák történnek... 

Párthus, méd és zsidó, 
római és görög, 
csoda történt vélük, 
nyelvük másként pörög... 

Angyaloknak nyelvén 
van, ki megszólal ott, 
még az is beszédes, 
ki eddig hallgatott! 

De hol az igaz csoda, 
ami a legnagyobb? 
Mert hogy írás szerint 
magyar nem szólal ott! 

Most van való' Pünkösd, 
legyünk büszkék rája, 
mert szent anyanyelvünk 
a világ csodája! 

Az igaz magyar nyelv, 
léleknek harsona, 
benne van az ige, 
amely Isten szava! 

Ige és ígéret, 
örökség, s bennünk él, 
mert az aki magyar, 
szeret, hisz és remél.