Ha visszatekintek gyermekkoromra, látom anyámat úgy nevetni a vacsoraasztalnál, hogy könnyek csorognak az arcán. Nagyon boldog asszony volt. De főleg olyankor, amikor apám hétfőn hazajött. Két hétig volt távol evangélizáló munkája miatt. Időnként három vagy négy hétig is. Anyám arca ragyogott hétfő délelőttönként, amikor apámat várta. Aznap este a vacsoraasztalnál (emlékeim szerint ezek voltak a legboldogabb pillanatok) az evangélium győzelméről hallottunk.

 

  Béke volna jó, Uram, egy szebb és jobb világ,olyan világ, hol ismernék a szeretet szavát.Ahol minden ember tudná milyen érzés az,mikor beléd vetett hitünk virágot fakaszt.  Szív kellene, Uram, sok-sok embernek,hogy megtöltsék érzelemmel a szívteleneket,és megtanítsák nekik, az a bátor hős,ki méltósággal hajol meg a szeretet előtt.

"Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak "Háború" van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok." Fekete István

Lefonnyadt rég az áfonya, deres a medve lábnyoma. Lecsupaszult a málnavész. Minden toboz a földre néz. Hályogod szemmel pillogat olykor néhányat még a nap. Se cirpelés, se csipogás, hallgat minden kis muzsikás. Csak a szél, csak a szél, egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle, minden kis hang az ő műve. A medve helyett ő morog. Övé minden csőr és torok, ő játszik minden furulyán, harsonán, dobon, pikulán. Táncoltat erdőt, bokrokat, lebbent az égre fodrokat, s annak, ki ellene szegül, annak a hátán hegedül.

Egyszer csak, észrevétlenül  A fa alá avarszőnyeg kerül.  Megállsz a mélázó napsütésben,  Gyönyörködhetsz az őszi ködben.  Ezer színnel festett képek,  Mind a szívedbe égnek.  Nincs még egy évszak,  Mely ennyi pompát rejt  Fejedre kedvesen gesztenyét ejt.  Nézheted a vadludak vonulását  Ahogy őz keresi tisztáson a párját,  Szürettől hangos a hegyoldal  Itt, ott felcsendül egy dal.  A kertekben érik a dió  Hangosan kárál a szajkó.  Este, ha begyújtasz, fával a kályhába,  Tehetsz almát, krumplit a parázsba.  Mesebeli illat lengi át a szobát,  Megidézheted régi korok hangulatát.  Forralt borral kezedben, a karosszékben,  Gyönyörködhetsz szebbnél-szebb zenékben.  Este a csillagos eget nézve,  Felidézhetsz meséket,  Amiket egykor hallottál,  Amikor tiszta és jó voltál.  Ne bántsd az Őszt,  Fedezd fel inkább,  Amit nyújt,  Az összes titkát.

Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
a meleg fényt, sugarat.
Süss ki még, nyári nap,
simogasd az arcomat,
melengesd a szívemet,
míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
hideg szél fujdogál,
hideg szél, őszies…
Ősz, ősz ne siess!