Képzelem?

Néma sírok között baktatok,
a temetőre alkonyat borul.
Ezernyi kis lámpás világítja,
mint sötét éjt messzi csillagok.

Apró mécsem lángja fellobog,
a gyufáé elhal nesztelen.
Ugyanilyen csendesen mentek el –
itt-hagyottak lelke még zokog.


Orvul rám-zuhant emléközön
repít most a régen-voltba el,
s ott vagyok a boldogság-képekben…
Könnycsepp izzik a hideg kövön.

Virágokat rendezget kezem…
Örömöt lop szívembe a múlt,
s emel, ki a jelen örvényéből –
vagy mindezt mégis csak képzelem?

Kék-arany álom

Holdfényben árnyékod elterül,
Csillagok ragyogják léptedet,
Aranyra festik az éjkék eget,
Sziluetted hűs selymére vetül.

Magasba repülni volna jó!
Súlytalanul szállni véletek,
Eggyé válna lelkemmel lelketek –
Lehetnék én is égi fényfolyó.

Csillagként mutatnám, merre menj,
Hogy a boldogságra rátalálj,
Örömödben te is csillaggá válj –
Fényedtől poklomból is lehet menny.

Ünnep

Lánykák kipirult arcán
játszik vidulós pajzán
mosolyuk,

hajuk befonva copfba,
benne szalagok csokra
libegős

táncát járja a vállon,
közben ropja a lábon
a cipő,

zöld fű illata lebben
mézzel összekeverten,
színesen,

rúdra kötött sok szalag
röpköd, s idelent ballag
vigalom,

bár ez ma kissé banális,
vurstli is áll a majális
közepén,

fénylenek arcon a könnyek,
lám ez egy másmilyen ünnep
e napon,

édesanyám szeme lázban,
gyermeki hála virágban,
átadom.

Szeged, 2011.

Jobb dolgom híján

azon tűnődöm
miért van ilyen jéghegyet is tán’
csak szívek derét nem olvasztó
szédítő meleg

mitől az emberek
amint a halak partra vetve
csak lézengenek
fuldokolva mint saját füstjüktől

mintha pokolban égnénk
talán rájött a nap
mi már csak így tisztulhatunk

meggyőződés nélkül
nagyoltan faragom
hiszen mindegy már jó lesz az úgy is
ellobbant lelkemnek
inkább megszokásból
gyilkolva legvégül is az élőt
jobb dolgom híján
saját fejfámat

Talán nem pusztába

(Bíztató)

Annyira írnék valami szépet!
De mostanában nem találnak a szavak,
A múzsa sem csókolja hűs homlokomat,
Csak a vágy feszíti szívemet...

Szeretnék szólni mindenkihez,
Adni egy szót,
De ki érti meg,
Mit lelkem tépett ködfátyolán át
Kiáltanék
A kínai nagy-fal vastagságát
Közelítő elzárkózásba? Nem lehet ék
Fényévnyi burkokon szavam,
Melyekbe
A félelem közöny-álarcától zárva van
Reszketve dobbanó szívetek,
S úgy szomjazza a szeretetet,
Mint forró futóhomok a nyári zivatart.

Valóság?

Szeretem a kezet, mely rám élő tüzet simogat,
Szeretem a szemet mely őriz mint messzi titkokat.
A két kart, hogy ölel, óv, és lágyan megtart ereje –
Ajkamon érzem, mily édes, tiszta csókja melege…
A lelke olyan fényes, fehér,mint a frissen hullott hó,
Szíve minden dobbanását szívemben érezni – jó.
Nem vágytam már szerelmet, csak békés nyugalmat vártam –
Hogy mindkettőt egyszerre meglelem, nem  is álmodtam,
Megálmodni sem mert álmom valósággá lett immár,
Szeretek, s szerelmemben a béke-sziget  reá vár.

Végülis


Igen,
Végülis fűzhetünk láncot
Sok szép színes gyöngyből.
A valódi nem lesz sekélyebb a műtől,
S az üveggönb nem szór valós fényeket,
Csak mert igazgyönggyel ékes…
A belső lényegétől fényes –
Nem lesz attól értéktelenebb.

Igen.
Végülis vethetünk konkolyt a tiszta búza mellé,
Attól az még nem terem kalászt –
Sokkal gyorsabban nő, sokkal magasabbra.
Megölheti a búzát magát…
De kenyérré nem lesz,
Bármit kitalálsz!

Igen,
Végülis édes a szerelem,
Ha szeretetből hajt ki,
S lassan növeszt szívvirágokat –
Elfogadva a másikat testestől-lekestől,
Nem számlálni;
Mi, s mennyi marad –
Csak adni lelkedből teljes magadat…
A csak testi vágyban égő kapcsolat
Fölizzik, kihúny, majd újra lángban áll.