Végülis


Igen,
Végülis fűzhetünk láncot
Sok szép színes gyöngyből.
A valódi nem lesz sekélyebb a műtől,
S az üveggönb nem szór valós fényeket,
Csak mert igazgyönggyel ékes…
A belső lényegétől fényes –
Nem lesz attól értéktelenebb.

Igen.
Végülis vethetünk konkolyt a tiszta búza mellé,
Attól az még nem terem kalászt –
Sokkal gyorsabban nő, sokkal magasabbra.
Megölheti a búzát magát…
De kenyérré nem lesz,
Bármit kitalálsz!

Igen,
Végülis édes a szerelem,
Ha szeretetből hajt ki,
S lassan növeszt szívvirágokat –
Elfogadva a másikat testestől-lekestől,
Nem számlálni;
Mi, s mennyi marad –
Csak adni lelkedből teljes magadat…
A csak testi vágyban égő kapcsolat
Fölizzik, kihúny, majd újra lángban áll.
Elégeti lágy lótuszodat,
És te kiégetten,
Csalódástól árván
Keresed, s nem leled szirmodat.

Igen.
Végülis oly gyakran bedőlünk
Hiú vágyunk rejtett csapdáinak –
És egyhelyütt pörgünk,
Látva a tejutat,
Vágyva magasába,
Fel a fényes csillagok közé…
És lerogyunk dúlt ego-nk elé.
Nem tudjuk, hogy mikor, mit vétettünk,
Van-e „jóvá” – és hogyan tehetjük;
Csak egy talmi vágy, mi még tüzel:
A külvilág ne ítéljen el!

Igen…
Végülis az ítélet makacs!
Itt születik közöttünk –
Éva almája óta…
De dönthetünk-e ma,
Hogy mi lesz időt-álló,
Mi nem porlad el?
Gyémánt-fényét – öröktől – mi szórja
Mint Teremtőnk maga…
Kezemben lehet-e az ítélet joga?

Igen!
Végülis az élet nagy csoda,
Mely nem csak az enyém!
A Teremtés misztériuma
Tökéletes a maga nemében –
Egyszeri és ismételhetetlen.
És hogyha én efölött ítélek,
Kárhozatba magamat vetem!
S néhányszor még új testet kapok,
Amíg végül meg nem tanulok
Elfogadni mindent a világon,
Természetesen –
Mint a Nap melegét,
S amikor lenyugszik, az éj sötétjét.

Igen,
Végülis,
A világ – a miénk…