Jobb dolgom híján

azon tűnődöm
miért van ilyen jéghegyet is tán’
csak szívek derét nem olvasztó
szédítő meleg

mitől az emberek
amint a halak partra vetve
csak lézengenek
fuldokolva mint saját füstjüktől

mintha pokolban égnénk
talán rájött a nap
mi már csak így tisztulhatunk

meggyőződés nélkül
nagyoltan faragom
hiszen mindegy már jó lesz az úgy is
ellobbant lelkemnek
inkább megszokásból
gyilkolva legvégül is az élőt
jobb dolgom híján
saját fejfámat

Talán nem pusztába

(Bíztató)

Annyira írnék valami szépet!
De mostanában nem találnak a szavak,
A múzsa sem csókolja hűs homlokomat,
Csak a vágy feszíti szívemet...

Szeretnék szólni mindenkihez,
Adni egy szót,
De ki érti meg,
Mit lelkem tépett ködfátyolán át
Kiáltanék
A kínai nagy-fal vastagságát
Közelítő elzárkózásba? Nem lehet ék
Fényévnyi burkokon szavam,
Melyekbe
A félelem közöny-álarcától zárva van
Reszketve dobbanó szívetek,
S úgy szomjazza a szeretetet,
Mint forró futóhomok a nyári zivatart.

Valóság?

Szeretem a kezet, mely rám élő tüzet simogat,
Szeretem a szemet mely őriz mint messzi titkokat.
A két kart, hogy ölel, óv, és lágyan megtart ereje –
Ajkamon érzem, mily édes, tiszta csókja melege…
A lelke olyan fényes, fehér,mint a frissen hullott hó,
Szíve minden dobbanását szívemben érezni – jó.
Nem vágytam már szerelmet, csak békés nyugalmat vártam –
Hogy mindkettőt egyszerre meglelem, nem  is álmodtam,
Megálmodni sem mert álmom valósággá lett immár,
Szeretek, s szerelmemben a béke-sziget  reá vár.