Ismét beszélgettem belső szellemi tanítómesteremmel. Ezúttal nem volt valami kedves hozzám. Kérdeztem, miért. Íme a válasz:

Olyan tulajdonság, hogy kedvesség, nincs.

Ne zúgolódj, ne kezdj ellentmondani, mielőtt hallanád, amit mondani fogok. Gondolkodj, utána meghallgatlak, ha még akkor is lesz mondanivalód.

Ha valaki békében van önmagával és jó a kedve, vagyis belül kiegyensúlyozott, kedélyes, megelégedett és kedves (itt ezt úgy értsd, mint mikor nedvet öntök rád, s te nedves leszel; ha kedved van, akkor kedves vagy), akkor tud másokra figyelni, emotív lenni.

Nem a magam akaratából vagyok. Legalábbis nem tudok róla, hogy én akartam volna. Amit pedig nem kértem, különösen ha sokszor örömöm sem telik benne, azért hálás nem tudok lenni.

Valahogy úgy alakult, hogy eltelt éveim alatt nem sajátítottam el a társadalmi sztereotípiákat. Tágra nyílt lelki szemekkel tudok csodálkozni azon, mikor emberek arról beszélnek, hogy mennyire szeretik a munkájukat, a hobbijukat, az életet, stb. Vajon mennyi belőle az igazság? Vajon akkor is így gondolja, mikor rossz passzban van?