Meghívó


A Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör szeretettel meghívja Önt és kedves ismerőseit:

Czégény Nagy Erzsébet, Fény-térben című verseskötetének bemutatójára és az azt követő beszélgetésre.

A kötetet bemutatja Varga Tibor, és a költőnővel beszélget Papp Für János.
A verseket előadja Török Péter és Varga Tibor.

Helyszín: Kertész László Városi Könyvtár
Hajdúböszörmény, Bocskai István tér 4.

Időpont: 2011. március 12.

fekete kapuk nyílnak

körültem,

távoli fénytelen arcok

merednek

felém,

rámcsukódott tegnapok

nyomják vállam,

roncsolt tükörben arcom

szétmálló masszaként

aléltra váltan,

karom béna ölelése

a tükör másik oldalán,

toldott szoknyájú kislány

torzult mosollyal néz vissza rám,

szétdobálva sorsom szálai

s a rokka csak kattog üresen,

az égen kéjes vigyorral

baktat a hold,

figyelem, ahogyan meghágja a csillagokat,

egyszer majd új csillag születik,

most még terhes a föld és az ég is,

bennem a fájdalom szül magzatot,

mégis

én nyögök

s nyelem a keserű mézet

2011-01-10

Ölembe simul a Karácsony,

melenget, s halkan mesél,

titkokat rejtő távoli világról,

míg jégvirág-csengettyűje bennem zenél.

Andalgó hópehely landol a vállamon,

- ékkőként ragyogó medalion -

Harsogó lábnyom csendes utcákon,

vágy-kergetőzve tovaoson.

2010-12-02

Nagy Erzsébet: Szárnyszegett madárkám

Teremtő Istenem!

Hagyd meg még őt nekem!

Zöld szemében homály ül már,

nem csillan napsugár.

Fáj!

Ércsipkézte kezéhez már

nem simul dagasztott kalács.

Valami vadász ül lesben

a félhomályban.

Valami vadász.

Ó édes Istenem!

Ha két karomban megpihen,

oly könnyű, mint madár.

Csak szárnya van szegve már.

Nem szólal pacsirtatorka

mit annyira szerettem hallani.

Némák a hegedű húrjai.

Elsuhant élete ott pihen

kedves arcán,

s kérdőn néz rám:

Miért?

Még lángol az ég, de fénye enyre gyengül,

bíbor-ágyába dől a király.

Holnap újra beragyogja az eget,

talán egy jobb esélyt ad a mainál.

s megszokom, hogy vagy nekem,

de el nem érlek.

Dédelgetem, mint anya a gyermekét

a reményt, hogy egyszer megjelensz,

s kócos hajadra hintem csókjaim,

ölellek, mint hegyek a völgyeket,

s jázmin-illatú álmaim

mind valóra válnak.

Talán valóság, talán igaz lesz.

S ha képzeletem csak áltat,

s ha mégis az alkony marad

amiben láthatom kedves arcodat,

akkor is az enyém maradsz.

Szívemben építek neked házat.

Egy szín, egy ecsetvonás vagy

az égbolt ragyogó palettáján.

Sebet vés lelkembe pár szavad,
mit talán nem bántásnak szántál.
De az üvöltő csendben vártnál
már hamarabb erednek smaragd
könnyeim. Maradsz inkább magad,
mintsem szerelmem kapujánál.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Érintsed meg hát a fényfalat!
Megmar némaságod, és most már
megértem; vetél a vágy, kószál
az árnyék, gyöngyfüzér megszakad.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Ha volna időm

talán írnék is.

Vágyam vetném papírra,

s gondolatom csak folyna

mint kiáradt patak,

s a part mentén díszítő

strófákat hajtanának

a szomorúfűzek.

Ha volna szárnyam,

tán szállnék is.

Suhannék hozzád,

„fénytől vert mezők felett”,

ahol szélbalerinák

lepketáncot lejtenek,

s napsugárhidon

várnám léptedet.

Lettem volna tüzes vágyad,
gyönyör-fogant érzelem.
Lettem volna inkább ágyad,
ahol tested megpihen.

Lettem volna törölköződ,
lágyan öleltelek volna.
Lettem volna fésülködőd,
hajad ne a szél borzolja.

Lettem volna tükröd, fényes,
mindig bennem éltél volna.
Csillagszemed -értem tüzes -,
minden reggel rámhajolna.

Mondd jössz-e vélem

harmatos pázsiton,

mezítláb futni a réten,

megölelni a hajnali

Napnak első sugarát,

amint bíborvörösben simul rád?

Mondd jössz-e vélem

tenger kékjének

csipke-fodrába,

belekiabálni az éjszakába,

hogy igen, igen, igen!

Ez a mi életünk! Így legyen!

Mondd jössz-e vélem

holdezüst útnak

csillagporába,

kéz a kézben,

a Tejút fényében

csillagok közé táncot járni?