fekete kapuk nyílnak

körültem,

távoli fénytelen arcok

merednek

felém,

rámcsukódott tegnapok

nyomják vállam,

roncsolt tükörben arcom

szétmálló masszaként

aléltra váltan,

karom béna ölelése

a tükör másik oldalán,

toldott szoknyájú kislány

torzult mosollyal néz vissza rám,

szétdobálva sorsom szálai

s a rokka csak kattog üresen,

az égen kéjes vigyorral

baktat a hold,

figyelem, ahogyan meghágja a csillagokat,

egyszer majd új csillag születik,

most még terhes a föld és az ég is,

bennem a fájdalom szül magzatot,

mégis

én nyögök

s nyelem a keserű mézet

2011-01-10