Sebet vés lelkembe pár szavad,
mit talán nem bántásnak szántál.
De az üvöltő csendben vártnál
már hamarabb erednek smaragd
könnyeim. Maradsz inkább magad,
mintsem szerelmem kapujánál.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Érintsed meg hát a fényfalat!
Megmar némaságod, és most már
megértem; vetél a vágy, kószál
az árnyék, gyöngyfüzér megszakad.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Ha volna időm

talán írnék is.

Vágyam vetném papírra,

s gondolatom csak folyna

mint kiáradt patak,

s a part mentén díszítő

strófákat hajtanának

a szomorúfűzek.

Ha volna szárnyam,

tán szállnék is.

Suhannék hozzád,

„fénytől vert mezők felett”,

ahol szélbalerinák

lepketáncot lejtenek,

s napsugárhidon

várnám léptedet.

Lettem volna tüzes vágyad,
gyönyör-fogant érzelem.
Lettem volna inkább ágyad,
ahol tested megpihen.

Lettem volna törölköződ,
lágyan öleltelek volna.
Lettem volna fésülködőd,
hajad ne a szél borzolja.

Lettem volna tükröd, fényes,
mindig bennem éltél volna.
Csillagszemed -értem tüzes -,
minden reggel rámhajolna.