Érintsd a lelkem

Érintsd a lelkem, érintsd a testem,
engedj közelebb,egyre közelebb,
hallgasd,hogy dobban a szívem,
behunyom szemem,várom a percet.

Símogasd arcom,símogasd lelkem,
a világ bajáról beszélni nem kell,
ölelésed kell,mint egy falat kenyér,
kell ez a csend, most ne beszélj!

Beszél most csillogó szemed,
ahogy vágyakozva nézel csendesen,
s ha majd a hold cinkosan kacsint,
akkor bókolj suttogva édesem.

Dobd le magadról, mindazt,mi fáj,
érintsd a testem, s vele a lelkem,
s szívemen nyílik a szerelemvirág,
lelkemben virágzik a boldogság.

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant,
megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket
és
elfeledni az elfeledhetetleneket.
Sokszor cselekedtem indulatból.
Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktõl sosem vártam volna.
Öleltem, hogy védelmet nyújtsak, és nevettem, mikor már nem bírtam tovább.
Szereztem örök barátokat.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.
Elõfordult olyan is hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni.
Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hûséget, de volt hogy teljes erõvel mentem fejjel a falnak!

Édesek és mostohák

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy család. Az édesapának sok-sok gyermeke volt, édesek és mostohák. Az apa édes gyermekeinek mindent megadott, szépnek, értékesnek, gazdagnak vélte õket. Bár a mostohák is ott éltek vele egy fedél alatt, de nekik mindig mindenbõl csak a morzsákból jutott.
Azonban egyszer csak, mikor felnõttek a gyermekek, eljött a király és hívatta az apát:
- Hozd elõ házad népét, mutasd, kiket neveltél azokból a gyermekekbõl, akikkel megajándékoztalak?!

A mennyország kulcsa

I.János Pál pápa velencei bíboros, pátriárka korában a velencei San Lorenzo kórházban egy síró asszony betegágyához ment és megkérdezte: Mi bántja?
- Sírok, mert érzem, nem sok van már hátra...Félek is, mert egész életemben kerestem, de máig sem találtam még meg a mennyország kulcsát..
A pátriárka a zsebébe nyúlt és rózsafüzérét a beteg asszony kezébe tette.
- Íme, itt van a mennyország kulcsa. (Új E. 1978. X. 8.)

Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,
hanem csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem.
Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,
de amikor megértettem, hogy eljöhetsz hozzám, valami melegség töltött el.
Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,
de nagyon vártalak minden percben.
Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,
de amikor eljöttél hozzám, meggyógyult a lelkem.
A nap még szebben ragyogott az égben,
a fû még zöldebb volt a virágok között a réten,
a szél még szebb dallamot dúdolt nékem,
a bárányfelhõk még fehérebbek voltak a kéklõ égen,
s lelkem szabaddá lett egészen, mert az élet nagy csodáját tiszta szívedet hoztad el nékem.