Hogy lehet valaki magányos, már sokszor gondolkodtam rajta, de most már tudom.A gyermekeim itthon voltak, az nagyon jó volt, csak rövid ideig.Igaz sokat kommunikálunk a neten keresztül, de minden gondomat nem zúdíthatom rájuk, csak annyit amennyit a kis szívük és lelkük megenged.

De mégis sokszor magányos, és elkeseredett vagyok, mert minden egészségi, anyagi, családi problémát nekem kell kézben tartani, megoldani, segíteni stb.Jó, hogy rám lehet számítani, és számítanak is rám, de minden egyedül, és ennyi időn keresztül sok, és egyre nehezebb.A legrosszabb, hogy nem látom a végét, nem tudom meddig tart, mikor súlyosbodik, vagy enyhül a gond, probléma.A felszólítások, levelek csak jönnek.Az egészségi gondok mindig több, nem, hogy kevesebb lenne, a családi problémákról nem is beszélve.A szüleim, anyósom csak nem lesz fiatalabb,és egyik gond elmúlik jön helyette másik, és segíteni érdemben nem igazán mert nem vagyok orvos, lelkileg ott tudok lenni mindenki mellett, fizikailag is, de ennyi, tudom néha ez is elég, vagy valamilyen színten segítség, de mégis tehetetlennek érzem magam.Anyukám nem javul, apám meg kifárad, kikészül ettől a helyzettől, anyósom is szenved, még egy műtét elött van, szóval nem egyszerű.