Jól kitalált akció, túl sok mindent túlélõ hõs, ütõs egysorosok, zavarosan béna fõgonosz. John McClane szerencsére jó formában tér vissza, csak úgy hull körülötte a sok puhány.

Nem is olyan rég a jamesbondosok jöttek rá, hogy láthatatlan kocsikkal és egyéb komolytalan kütyükkel nem cifrázhatják a végletekig a digitális hímestojást: a jó öreg izomkötegek, a feszülõ inak és a reccsenõ csontok még mindig jobban ütnek a vásznon, mint egy távirányítós golyóstoll.

Az ötödik Potter-film végleg kiszakítja Harryt a gyerekkorból, a kis varázslótanoncnak férfivá kell válnia. A képek ugyanolyan gazdagon burjánzók, mint a korábbi epizódokban, de a mese világa mégis megváltozott, a felnõttkor súlya nehezedik rá.

Harry Potter erõsen kamaszodik. A J. K. Rowling ötödik Potter-könyvébõl, a Harry Potter és a Fõnix Rendjé-bõl készült filmben korántsem csak Daniel Radcliffe férfiasodó testalkata és határozottabbá váló arcvonásai jelzik a felnõttkorba való átmenetet: az egész epizód errõl szól.

Az Ocean's Thirteen - A játszma folytatódik majdnem azok közé a folytatások közé tartozik, amelyek új ötletek híján a korábbi részek sztorielemeit és poénjait próbálják új köntösben eladni. Csakhogy itt még a köntös is a régi.

Felesleges késõbbre tartogatnom a lényeget, minek is próbálnék feszültséget teremteni, amikor egy olyan filmrõl szólok, ami saját mûfaját - krimiféleség lenne ugyebár - semmibe véve meg sem próbálkozik ezzel: az Ocean's Thirteen totálisan érdektelen film.

Elhunyt Michelangelo Antonioni világhírû olasz filmrendezõ - jelentette kedden az olasz tömegtájékoztatás. A 94 éves rendezõt hétfõn este, otthonában érte a halál. Családjának közlése szerint csütörtökön temetik el Ferrarában.

Döbbenetes, de igaz: egy nap alatt elveszítettük a huszadik század két meghatározó rendezõjét is. A 89 éves Ingmar Bergman után hétfõ este a 94 éves Michelangelo Antonioni is itt hagyott bennünket.

Antonioni pályája az olasz neorealistákkal (pl.

Ez a film elüt válogatásunk többi tagjától, mert a jelenben játszódik, teljesen realista és rengeteget beszélnek benne. A moziváltozatban két és háromnegyed óra alatt kísérünk végig egy házasságot sok éven át tartó, rögös útján. A film kezdetén Marianne és Johan már tíz éve házasok, és az elsõ hajszálrepedések már láthatók a kapcsolatuk falán, késõbb Johannak szeretõje lesz, aztán Marianne-nak is, tervezik, hogy elválnak, közben vissza-visszatalálnak egymáshoz.

Egy súlyosan beteg nõ és húga feszültségterhes viszonya bomlik ki a filmben, de van egy harmadik fõszereplõ is, a húg kisfia, akinek a szemszögébõl egy szálloda alkalmazottjainak mindennapi tevékenységei semmivel sem tûnnek kevésbé furcsának és titokzatosnak, mint az, hogy nénje vért köhög. A trió vonaton utazik valahová, útközben megállnak egy ismeretlen városban, és megszállnak egy elegáns hotelben. Az idõsebb nõ a halál és a magány gondolatával viaskodik, a fiatalabb pedig a haldoklóval és a gyermekkel mit sem törõdve megpróbál becserkészni egy férfit, akivel belevetheti magát a hús örömeibe.

Az egész film olyan, mint egy visszafojtott lélegzetvétel: az elsõ felében azt figyeljük, ahogyan két lánytestvér felváltva virraszt nõvérük halálos ágya mellett, a második felében, ahogy gyászukban, lelkiismeret-furdalásukban és egymás iránt érzett gyûlöletükben vergõdnek. Bergman egyik legnyomasztóbb filmje érdekes módon egyben a legszínpompásabb, az elfojtott indulatokat kirobbanó színek ellenpontozzák. A házat, ahol a film játszódik, szinte beborítják az ágynemûk és hálóruhák patyolatfehérjével merész kontrasztot alkotó vörös textíliák; a haldokló takarója is tûzpiros, mintha elöntötte volna az ágyát a vér - de végül nem õ lesz az, akinek vérbe borul az alteste.

Az Istennel és embertársaikkal kapcsolatukat veszített, nyomorúságos fõhõsökrõl szóló magány-, vagy másképp hit-trilógiának nevezett három Bergman-film (Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend) közül a második. A film fõszereplõje egy vidéki lelkész, aki gyötrõdik, mert elveszítette hitét, ezért nem tud útmutatást nyújtani a hozzá fordulóknak, és nem tudja viszonozni egykori szeretõjének, a tanárnõnek a szerelmét sem. Mint legtöbb filmjében, Bergman itt is olyan átható erõvel mutatja be hõse kínlódását, hogy szinte a nézõnek is fáj, szinte érezzük a férfi fuldoklását a kis templom levegõtlen cellájában, és a szuperközeliken bevillanó Jézus-szobor mintha készülne a fejünkre dõlni.

Bergman utolsó mozifilmje a századelõn játszódik egy jómódú, népes svéd színészcsaládban, amely a családfõ halálával gyógyíthatatlannak tûnõ krízisen megy át. A moziváltozatban három órás (a tévéverzió öt órás) film meleg hangulatú családi karácsonnyal, kedélyesen kezdõdik, de késõbb, amikor az apa nélkül maradt Fanny és Alexander édesanyja új kérõt talál magának a rideg, autoriter püspök személyében, és a férfi rácsos ablakokkal felszerelt házába költözik a gyerekekkel, a film félelmetes rémmesévé változik.

Because I Said So

Mirõl szól? A korosodó Daphne folyamatosan aggódik három lánya, különösen a még hajadon Milly sorsa miatt. Úgy dönt, társkeresõ hirdetést ad fel Milly nevében, amely hamarosan célhoz vezet: felbukkan az anya megítélése szerint tökéletes jelölt.

Ki a rendezõ? Michael Lehmann filmje, aki például a Gyilkos játékok-at és Vonzások és állatságok-at rendezte.

Kik a szereplõk? Daphne szerepében Diane Keaton ripacskodik, Millyt a nem különösebben tehetséges Mandy Moore (Románc és cigaretta) játssza, nõvéreit Piper Perabo (Sakáltanya) és Lauren Graham (Lorelai a Szívek szállodájá-ból) alakítják.