Jól kitalált akció, túl sok mindent túlélő hős, ütős egysorosok, zavarosan béna főgonosz. John McClane szerencsére jó formában tér vissza, csak úgy hull körülötte a sok puhány.

Nem is olyan rég a jamesbondosok jöttek rá, hogy láthatatlan kocsikkal és egyéb komolytalan kütyükkel nem cifrázhatják a végletekig a digitális hímestojást: a jó öreg izomkötegek, a feszülő inak és a reccsenő csontok még mindig jobban ütnek a vásznon, mint egy távirányítós golyóstoll. Így lett Brosnanból Craig, éneklő mandzsettagombból tömlőtestű bivalyerő. Bruce Willis John McClane-je Bonddal ellentétben soha nem volt simaképű úrifiú - egyszerű, csatakos nép gyermeke, szűkszavú pöröly, a New York-i rendőrség halálig hű Toldi Miklósa. A Die Hard-sorozat legújabb részében még nagyobb a kontraszt ro-ha-nó világunk és a régimódi hős között: Len Wiseman filmjében a furmányos tech-veszedelem és McClane lankadatlan ősereje csap össze.

Mert John McClane egy dinoszaurusz. El is magyarázzák nekünk jó tagoltan, hogy John fiam, te egy analóg szerkezet vagy a digitális korban. Ezután külön öröm nézni, ahogy ez az analóg dinoszaurusz suhint egyet a farkával és, svuuumm, jobbra-balra dől a sok szemüveges, puhány geek - a film egy finoman kidolgozott, számító-gépies hackertámadás és az összeszorított fogú, erős ember párharca. Vannak azért jó geekek is. Kicsit poros a koncepció; úgy 15 éve, az X-akták-ban láttam utoljára ezt a saját generátorral túlélő, paranoid nerdarcot, amit itt a rendező Kevin Smith alakít, elég harmatosan. És persze rengeteg a kacagtató áltech-blabla, a drámaian kihunyó közvilágítás, billentyűzeten vadul kalimpáló ujjacskák, virustól összerezzenő monitor - ahogy azt a kedves néző elképzeli. 

Szerencsére az 52 éves Willis nagyszerű formában van. Ruganyos a teste, pontos, gyors mozdulatokkal lendül előre, szépen öregszik. A viharvert McClane-nek jól áll a ránc és a kopaszra simított, alien-szerű fej. A híres, imádott egysoros poénok is összejönnek és a néző megnyugodhat: ez a McClane az a McClane, hiába telt el mindannyiunk életéből tizenkét év az utolsó kaland óta. Ebben a részben egy ideges hackergyerek a társa, Justin 'I-am-a-Mac' Long, akivel hálistennek működik a bénagyerek-öregróka dinamizmus. Szórakoztató páros és a második órában sem fárasztó nézni, ahogy együtt botladoznak.

Az új rendező, Len Wiseman (Underworld 1-2) nagyjából megoldotta a feladatot. Nincsenek lusta akciójelenetek, mindegyiket tisztességesen kitalálták. Gondolom, a Casino Royale Parkour-üldözése óta most még néhány évig kötelező elem lesz Hollywoodban a falakról, rudakról, lépcsőkorlátokról ugráló, lehetőleg francia ajkú gonosz ember - a Die Hard 4-ben is van egy (nem is akárki: Cyrill Raffaelli, a ma már Parkour-klasszikusnak számító Banlieue 13 főszereplője). Az ugrabugráló gonosz itt azért nem unalmas, mert Simon Duggan kamerája olyan váratlan szögekből követi a nyaktörő mozdulatokat, hogy egy-egy pillanatban azt se tudni, a francia most felfelé, egyenesen szökken, vagy éppen lefelé zuhan. Ezek jó pillanatok; jó, ha egy film az érzékszerveimmel szórakozik.

Ahol viszont Wiseman elcsúszik, az éppen az előbb dicsért akciójelenetek túlpörgetése: megállás nélkül repül valami, becsapódik valami golyó, megperdül egy helikopter, szétrobban egy vadászgép (igen, vadászgép). Még nagyobb baj, hogy ez az új McClane a jó öreg Toldi-üzemmódból elég gyakran átlendül sci-fis kiborgba. Olyasmiket él túl, amiket már a legnagyobb jóindulattal sem lehet elhinni Wisemanéknak. A puszta kézzel pusztító hősből így lesz néhány túlakciózott pillanatban fémes léptű terminátor. És ez nagy hiba, mert ez a sorozat nem erről szól. A főgonosz sincs rendesen összerakva: Timothy Olyphant érdekes arcú, izgalmas színész, de a karakterét sajnos elfelejtették kitalálni. Ez a hevenyészett gonosz ember egyszerre idéz Lenint, személyes vérbosszút és hajszolja a dollárt. Szupergeek, de közben metroszex eleganciával lépked. Nemzetközi csapatot irányít, de arról fogalmunk sincs, mikor és hol szedte össze őket. Súlytalanra zilálja a forgatókönyv - komolytalan ellenfél.

Nem csoda, hogy a kétórás hajsza végén McClane egy kurta, de zseniális mozdulattal hazavágja. Ötletes megoldás, a végére visszaadja a hitünket. Van még ebben a John McClane-ben egy ötödik rész is.

[origo] filmklub