?Egy sosem volt író emlékiratai? ? merengek a papír felett.

A zene ereje

A karmester teljes beleéléssel, mégis leheletfinoman vezényelt.  Pálcája akár egy varázspálca; szinte izzott, ahogy belehasított a levegõbe.

Valahogy érezte, hogy egészen különleges darabbal van dolga. Egy bolhapiacon bukkant rá, és a pálca szinte hipnotikus hatást gyakorolt rá. Ahogy a kezébe vette, hihetetlen boldogság töltötte meg szívét. Kérdezte az árustól, hogy hol bukkant rá, de az titokzatosan csak annyit mondott, hogy a pálca mindig megtalálja a gazdáját, és ingyen neki adta.

Tegnap délutáni veszekedés során a következõ mondat hangzott el kedvesen rikácsoló hangon:

"Annyira megváltoztál, a TÖBBIEK is mondták, mindenki szerint teljesen más lettél, nagyon rossz irányba mész el, stb., stb...

Hmmm... És kik azok a többiek, kérdezem, válaszul hozzám vág pár nevet, közös barátok, kezd felkúszni az agyamba az összeesküvés gyorsan ható mérge, ismerem ezt az érzést, nem szeretem, félek tõle, egyedül érzem magam miatta, nem felelek meg mások elvárásainak, SZAR ember vagyok, tátongó szakadék, kiúttalan út, fekete homály mindenfelé, ködös tekintet gyûlölettel telik meg, bosszú, bosszú, fájdalmat akarok okozni, visszaadni mindent, tudom a módját, két lépésre vagyok a mélységtõl, egy, már majdnem buggyan is ki a visszafordíthatatlan szóáradat...

Ülök a villamoson, csakúgy sikamlik alattam a tér és az idõ. Süket vagyok a külvilág zajaira, belülre figyelek. Figyelem a gondolataimat. Ekkor elkap egy rövidzárlat. Biztosíték lecsap, fények kigyúlnak.

Hogy kerültem ide és kik ezek a lények, akik körülvesznek?

Ugyanúgy néznek ki. Van fejük, testük, csakúgy, mint nekem. Különbözõ színû anyagokkal fedik be magukat, s a fejükön a szõr sem ugyanolyan. Kinek hosszabb, kinek rövidebb, sötét, világos , sõt van, akinek egyáltalán nincs is.